Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szabó Ferenc: Istenismeret és istenhit - istentagadás
természetes (filozófiai) megismerésével kapcsolatban. Nemcsak — helyesen — a „világot magyarázó" Isten eszméjét vetik el, minthogy a tudomány fölöslegessé teszi a deista ,,Vi- lágmozgatót” vagy azt az ismeretlen X-et, amely a tudás jelenlegi hiányosságait pótolja, hanem minden analógiás értelmi megközelítést — metafizikai útról van szó! — lehetetlennek tartanak. Ha egy bizonyos deista istenfogalmat tagadunk, ez még a Misztérium iránti helyes érzéket tanúsíthatja; ha a Causa sui (önmagának oka) vagy a Primus Motor immobi- lis (első mozdulatlan mozgató) eszméjét elutasítjuk, még hihetünk a teremtő Istenben, aki ugyanaz, mint Jézus Krisztus Atyja. A hamis istenkép tagadása még nem istentagadás. De ma radikálisabb a tagadás: nem az egyházatyák és Szent Tamás „negativ útjáról" van szó, vagyis arról a mozzanatról, amely lényegében pozitív; hiszen csak a tökéletlenségeket, az antropomorfizmusokat tagadja; hanem az értelmi megismerés minden autonómiáját elvitatják az istenmegismerésben, ami pedig aláássa a kinyilatkoztatás alapján történő istenismeretet is. Ennek az irányzatnak követői (katolikusok is) idézhetik ismét Pascalt: „A deizmus és az ateizmus: két dolog, amitől a keresztény vallás szinte egyformán elborzad" (Pensées, Br. 556.). De újabban inkább Szent Pált idézik: „A zsidók csodákat követelnek, a görögök bölcsességet keresnek; mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük..." (IKor 1, 22—23). Vagyis: egyedül Isten beszél jól Istenről; egyedül a megfeszített Krisztus keresztje vezet el bennünket az élő Isten ismeretére, aki Szeretet, — Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközös- sége. Istenről csak úgy beszélhetünk, hogy a Keresztrefeszítettet hirdetjük a kérügmában. Hogy ebben az állításban mély igazság rejlik, az kétségtelen. De most arról a kizárólagosságról van szó, amelyet Eberhardt Jüngel tübingeni evangélikus teológus így fogalmaz meg: A jellegzetes keresztény istenfogalmat kizárólag csak Jézusban, a megfeszített Isten Fiában tudjuk megközelíteni tapogató értelmünkkel. Vagyis nem elég a Barth által kifejtett keresztény alapélmény, amely Isten emberiességét tárja elénk. Ennél is tovább kell mennünk: „A Megfeszített az egyedüli lehetséges istenfogalom mércéje". Ez a megfeszített Isten teológiája. Igaz, E. Jüngel ezt is hozzáfűzi: a filozófusok Istenéről való lemondás nem ment fel bennünket ama kötelesség alól, hogy elgondoljuk Isten létét. Sőt ez a teológia történelmi feladata: kidolgozni Isten keresztény eszméjét még szigorúbb módon, semmint azt a filozófia tette a maga isteneszméjével. A kérdés azonban az, hogy vajon az Istenre vonatkozó metafizika összeomlásával (állítólagos összeomlásával!) lehetséges-e még a kinyilatkoztatás reflexív elgondolása (vagyis a teológia). Vajon nem helyetlesitjük-e a gondolkodást a hittel (fideizmus) vagy a puszta cselekvéssel (kizárólagos ortopraxis)? Lehetséges-e még a tides quaerens intellectum, vagyis annak átgondolása, megértése, amit hittel a kinyilatkoztatásból elfogadtunk? A hagyományos teológia igyekezett összhangba hozni a filozófusok Istenét és a Biblia Istenét. Tagadhatatlan: gyakran azzal a veszéllyel járt ez a törekvés, hogy a Jézus Krisztusban magát kinyilatkoztató, élő Isten eredetiségét kompromittálták. Ennek ellenére valljuk, hogy teljesen nem lehet szétválasztani az értelem Istenét és a hit Istenét, amint ezt a dialektikus protestáns teológia teszi, a maga módján értelmezve Pascalt és Kierkegaardot. Az az Isten, aki a történelemben kinyilatkoztatja magát, egyben minden teremtett létező alapja. Nem másik Isten, jóllehet más, különböző Isten. A racionalizmus és a fideizmus közötti ingadozást így jellemzi Francois Varillon: „Látom, hogy kortársaim ingadoznak: egy Isten nélküli Krisztustól egy Krisztus nélküli Istenig és vissza. Jezuizmus vagy deizmus: választás — ilyen leegyszerűsített választás kínálkozik többek számára. Isten nélküli Krisztus — a zsargon szerint: horizontális — ez a felsőbbrendű, rendkívüli ember, kétségkívül egyedülálló a történelemben, talán ember feletti, aki ki tudja nyilatkoztatni az embert (emberiséget) önmagának. Megnyitotta neki a szabadság útjait. Végső soron megszabadít bennünket a legelnyomóbb és legféltékenyebb példaképe: a Mindenható Istenétől. Az altruizmus páratlan példaképe: egyszerre és elválaszthatatlanul az ember életének és az Isten halálának kinyilatkoztatója. Ez lenne az örömhír. Nincs mit gúnyolódnunk, ha csak nem akarjuk rendszeresen félreismerni annak a háttérnek a bonyolultságát, amelyet e nyers és túlzó nyelvezet leleplez. Ez a magát .kereszténynek' nevező teológia azt hirdeti, hogy Isten meghalt Jézus Krisztusban. (Mint minden túlzás, amely az abszurdumba siklik ki, ez is kimúlik.) Mi szembeállítjuk ezzel Isten alázatát, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. — Krisztus nélküli Isten —, ez a filozófusok és a tudósok Istene. Az Abszolútum maradt. Az az Igazság, amely megszűnik egyetemesnek lenni, ha egy történelmileg meghatározott egyén részlegességét öltötte fel. — Semmi túlságosan új nincs ebben az ingadozásban, hacsak az nem, hogy manapság sokkal több embert elér és megzavar. Azok számára, akik megvallják Jézus Krisztus istenségét, súlyosabbnak tűnik a veszély egy rosszul álcázott fideizmus oldaláról. Túlzottnak ítélhetjük azt, ahogyan Pascal szembeállította egyrészt a filozófusok és tudósok Istenét, másrészt Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét. De mennyivel 9
