Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szabó Ferenc: Istenismeret és istenhit - istentagadás
nagyobb visszaélés az a mód, amelyet a lelkipásztori nyelvezetben használnak, amikor rettegnek az elvont intellektualizmusnak még az árnyékától is! Nagyon igaz, hogy ezen az oldalon is veszélyes a lejtő. Hosszú ideig engedtek az intellektualizmusnak. Ma az anti- intellektualista áramlat az erősebb: a tiszta hit szakadéka széléig hagyják magukat sodortatni: .tisztának' mondva azt, amennyiben már semmi értelmes érv nem igazolja. Mintha a hitaktusnak nem kellene megalapozottnak lennie, jobban, mint bármi másnak! Ha nem megalapozott, csak az érzelem síkján tengődik, vagy pedig szétfoszlik, mihelyt a legelemibb pszichológiai elemzés meggyőzi az illúzióról. Akkor rájön az ember, hogy nagyon jól meglehet Jézus Krisztus nélkül, amint az ateisták megvannak Isten nélkül” (F. Varillon, Isten alázata és szenvedése, Róma, 1982. 33—34.). Hosszabban idéztem a francia jezsuita eszmefuttatását, mert találóbban és tömörebben aligha lehet összefoglalni azt a veszélyes tendenciát, amely már katolikus gondolkodók körében is egyre inkább tért hódít. De egyben jelezni szeretném, hogy máris jelentkeznek az ellenhatás jelei: katolikus filozófusok, részben az újragondolt Hegel és Heidegger nyomán, részben a Maréchal-féle transzcendentális módszert (annak Kant-kritikáját) folytatva, polgárjogot szereznek a metafizikának (P. J. Labarriére, C. Bruaire, J. B. Lotz stb.). Az értelem követelménye ,,A metafizika — mondotta André Malraux — nem más, mint válasz erre a kérdésre: mit csinálunk ezen a földön?” A honnan—hová alapvető kérdései mindig foglalkoztatták az embert. A modern ateizmus, az egyre terjedő szekularizmus korában sem halt ki az emberi szellemből a végső értelem és boldogság utáni vágy. Az abszurd filozófia fő képviselője, J. P. Sartre, aki a háború másnapján ezt hirdette: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk”, kevéssel halála előtt adott interjújában arról vallott, hogy a remény (espoir), mint az ember viszonya céljához, valamint a másik emberhez való viszony mind a morális alapja, utolsó éveiben gondolkodásának homlokterében állt. A keresztény perszo- nalisták és egzisztencialisták, mint Mounier vagy Marcel és az újabban nagy hatású zsidó gondolkodók, mint M. Buber és E. Levinas szintén ebben az irányban — a Másikhoz való viszonyban, a másokkal és másokért való létben — keresték és keresik a lét titkának megközelítését. Kétségkívül: ezek a perszonalizmusok, amelyek a szabadságot és a szeretetet, a tudatok kölcsönös nyitottságát és az interszubjektivitást állítják gondolkodásuk középpontjába, alkalmasabbak a végtelen Te, a személyes Isten titkának filozófiai megközelítésére, mint a régebbi kauzális (oksági) gondolkodás. Főleg, ha a rossz, bűn, szenvedés botrányába ütközünk. Az újabb keresztény reflexióban természetesen nagy helyet kapott a hermeneutika, az értelmezéstan, a nyelvészeti és egyéb strukturalizmus. De újabban mintha hanyatlana a strukturalizmus iránti érdeklődés is. A teológiában (nevezetesen a krisztológiában) Hegel zseniális meglátásait — szekularizált teológiáját — gondolják tovább. Újra polgárjogot kap a metafizika is az igen erős fideizmus és szkepticizmus mellett. A Kantot bíráló és továbbfejlesztő Maréchal-féle transzcendentális módszer is tovább tartja magát, főleg K. Rahner és követői gondolkodásában. Általánosságban azt mondhatnánk, hogy az istenismeret krisz- tológiai beállítottsága mellett vagy azzal együtt egyre inkább érvényre jut az értelem követelménye, még ha ez a reflexió a hiten belül történik is: vagyis, felhasználva a kinyilatkoztatás által kapott ismereteket, a teológia törekszik reflektív módon is „megérteni a hitet”. Hit és megértés, szabadság és értelem összebékítésén fáradoznak a keresztény gondolkodók: közben a már említett ingadozás tapasztalható a szélsőségek között. E feszültségek és ingadozások között kell megtalálnunk a helyes egyensúlyt. Ha igaz is az, hogy végső soron Jézus Krisztus — Jézus a kereszten — nyilatkoztatja ki az élő Istent, aki Szeretet, a kereső értelem követelményeiről sem mondhatunk le. „Az Abszolútum rányomta bélyegét értelmi képességünk legalapvetőbb tendenciájára; ez a tendencia (célra törekvés) állandóan túlhalad a részleges ismereteken. A szellem belső dinamizmusánál fogva megértésről megértésre, egyik tárgyról a másikra lendül; de addig amíg a véges szférájában mozog, hiába próbálja egyensúlyba hozni belső lendületét, hiába próbál megnyugodni: mert dinamizmusa (túlhaladva a töredékes létezőkön) magát a lélel akarja állítani, aktusa csak a tiszta Létleljesség állításában teljesedik be. És ez a nyugtalanság, az elővételező tendenciának és a jelenlegi tárgynak aránytalansága egyenesen feltétele a gondolkodásnak: annak az örökké kielégítetlen .kíváncsiságnak' ösztönzője, amelyben a régi skolasztikusok minden értelmi tevékenység princípiumát látták” (Joseph Ma- réchal). Az értelem a végső Igazságra törekszik, a töredékes egyesítésére: az egységbe foglalás minden állításunk feltétele. „Csak a minden érthető" (M. Blondel). Nem mintha az emberi értelem átfoghatná a teljességet! De hogy abszolút érvénnyel állíthassuk a valóságot, leg10
