Teológia - Hittudományi Folyóirat 18. (1984)
1984 / 2. szám - KÖRKÉP - Erdő Péter: Engedelmesség és szabadság az egyházban az új Codex szerint
a szabadságnak van teológiai dimenziója, de van közösségi, társadalmi dimenziója is. Tehát éppen az ember kibontakozásának lehetősége, vagyis az igazi szabadság mond ellent egy minden korlátozástól mentes, egyéni önkénynek értelmezett szabadságfogalomnak. Az a cselekmény, melyben az emberi szabadság megvalósul, mindig magába foglalja az engedelmesség aktusát. Az erkölcsileg cselekvő személy vállal egy evidensen adott összefüggést, vagyis alárendeli magát az abban kifejeződő igénynek. Ez egyúttal világossá teszi azt is, hogy az engedelmességet csak az egyéni önkénynél többet jelentő szabadságfogalom alapján lehet megközelíteni. — Ezek szerint az embernek el kell ismernie a többiek szabadságát is ahhoz, hogy a mások szabadságával való kölcsönhatásban maga is szabad lehessen. Hogy azonban ez a követelmény megvalósulhasson, ezt lehetővé tevő és védelmező jogi intézményekre van szükség, melyeket a szabadság intézményeiként kell felfogni, és erre a hivatásukra való tekintettel kell megítélni. Ezért a mai jogfilozófiák jelentős része szerint a jog központi feladata és legitimitásának alapja az, hogy a rend és a szabadság összefüggő rendszereként, általános elvek szerint, intézményes formában garantálja a szabad cselekvés tárgyi feltételeit. — Az utóbbi évtizedekben a teológusok és a kánonjogászok körében egyre erősödött az a meggyőződés, hogy ez az autonómiára épülő jogfelfogás a kánonjog területén is alkalmazható. Istentől való radikális függőségünk és valódi önállóságunk szorosan összefügg egymással. Az emberi szabadság önállóságában tapasztaljuk meg Istentől való teremtményi függőségünket. Amint Walter Kasper írja: ,,A teonómia feltételezi az emberi autonómiát, hiszen Isten isteni mivoltát az embernek felelős szabadságban kell felismernie, mert Isten azt akarja, hogy a szabad teremtmény dicsőítse őt.” Az egyházjognak is megvan az a teológiailag megalapozott feladata, hogy az egyházat mint a krisztushivők szabadságának, vagyis boldogságra, üdvösségre jutási lehetőségének intézményét konkrétan megjelenítse, támogassa és védelmezze. Ez a szemléletmód semmi esetre sem kérdőjelezi meg a pozitiv emberi jogot megelőző, ún. ius divinum létét vagy az egyházi hivatal tekintélyét és engedelmességünkre támasztott igényét. Sőt ezeknek a tényezőknek a jelentőségét a krisztushivői szabadság szempontjából hangsúlyozza is. A fenti meggondolások gyakorlati következményei számos ponton felfedezhetők a hatályos egyházjogban. L A szabadság a Codexben 1, Az Egyházi Törvénykönyv a szabadság fogalmát többféle összefüggésben használja. Néhol a szabadságnak általános értelmet tulajdonít, s nem vonatkoztatja kifejezetten a krisztushivöknek az egyházon belüli szabadságára. Ezt teszi például akkor, amikor az emberi személyt megillető méltóságról és szabadságról szól (768. k. 2. par.); amikor a katolikus nevelés feladataként említi, hogy a fiatalokat a szabadság helyes használatára kell rávezetni (795. k.), továbbá, amikor az iskola megválasztásának szabadságára utal (797. M2. A törvénykönyv a szabadság szót használja a kényszertől való mentesség jelölésére is. Ilyen értelemben beszél az emberi élet és szabadság elleni büntetendő cselekményekről (1397. k. előtti cím), például az emberrablásról vagy az ember fogva tartásáról (1397. k.). Hasonló értelmet tulajdoníthatunk a szabadság szónak akkor is, mikor a Codex az egyház szabadsága elleni büntetendő cselekményekről szól (1370. k. előtti cím). Ugyanilyen jelleggel említi az Egyházi Törvénykönyv a választás szabadságát (170. k; 1375. k.), a szent szolgálat végzésének vagy az egyházi hatalom gyakorlásának szabadságát (1375. k.), valamint a tanúk szabadságát az egyházi perben (1722. k.). A szabadság szó alkalmazása nélkül, de hasonló jelleggel szól a Codex arról is, hogy az embert senkinek és sohasem szabad lelkiismerete ellenére a katolikus hit elfogadására kényszeríteni (748. k. 2. par.). Ez utóbbi kijelentés fokozott figyelmet érdemel. Az 1917-es Codex szintén tartalmazott hasonló előírást (1917-es CIC 1351. k.), de a missziókról szóló fejezetben foglalt helyet. Most viszont a rendelkezés az egyház tanítói feladatáról szóló könyv elejére került, vagyis általános, elvi értéke nagyobb hangsúlyt kapott. Méltán, hiszen benne a lelkiismereti és vallásszabadság joga kerül kánonjogi megfogalmazásra. Egyes szerzők, pl. Heribert Schmitz, Peter Krämer, Gerhard Luf ezzel kapcsolatban hiányolják, hogy nem szól a kánon arról, hogy a katolikus hitben való megmaradásnak is mindig szabadnak kell lennie. Itt azonban különbséget kell tennünk a személyt emberi méltóságánál fogva megillető lelkiismereti és vallásszabadság, és a krisztushivöt mint krisztushivőt az egyházban megillető szabadságok és jogok között. Aki egyszer Krisztus testének tagjává vált, Isten népében részese lett Krisztus hármas feladatának, és meghívást kapott az egyházra bízott isteni küldetésben való részvételre, annak ebből fakadó joga van arra, amit ez a hivatása megkíván, de Isten népén belül, krisztushivői minőségben nem lehet joga arra, ami ezzel a hivatással ellenkezik, vagyis a hittől, az Isten népétől való 35
