Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám
„...Benne élünk, mozgunk és vagyunk..." (ApCsel 17,28) Néhány esztendeje, ádvent első napjaiban az egyik angol zenemű-kiadó új hanglemezzel jelentkezett. Igénytelen kis dal volt, melynek már első sora jelezte az egész szöveg mondanivalóját: „Valahol mindenki számára kigyullad a lény." A lemez „sikerszám" lett, milliós példányban kelt el_ A siker oka — úgy vélem — nem a dallam szépségében, értékében, hanem a szöveg mondanivalójában rejlett: már első sorával belopta magát az emberek szivébe. S ha megfontoljuk, hogy a lemez éppen ádvent első napjaiban került piacra, a közönségsiker még érthetőbbé válik. Olyan időszakban kezdték hallgatni, énekelni, melyben a FÉNY-szimbólum különösen vonzó, sokat mondó. Ádventi koszorúk és karácsonyfák gyertyái, az ünnepi asztalon égő gyertya, az évről évre újra felkelő „Igazság Napja", a világ Világossága - mindez és még sok minden juthatott a lemezt hallgatók eszébe a néhány szó hallatára: ,,Valahol mindenki számára lelragyog a fény". Természetesen az „utca embere" a zene, a szöveg nyomán nem gondolt szükségképpen Krisztusra, a születendő Gyermekre, a világ Világosságára. A lemezt megvásárlók között bizonyára sokan akadtak, akik úgy érezték: van, létezik valahol egyvalaki, egy szeretett lény, aki azt jelentheti számára, amit a fény szimbolizál: megvilágosítást, tisztaságot, megértést, jóságos meleget, segítő irányítást. Házaspárok egymás és gyermekeik, gyermekek szüleik és egymás számára az élet sötét napjaiban, éjszakájában valóban fényt jelenthetnek. De ugyanígy biztató, irányt szabó fény lehet a jó ismerős, a barát, sőt a kisebb-nagyobb közösség is egymás, a másik, a többi számára. Valahol, valamikor mindenki számára felgyullad a lény! A megnyugvást, biztonságot jelentő, irányt jelző fény. Talán épp akkor, amikor úgy érezzük, hogy életünk nehéz útján egy „nagy, sötét erdőbe jutottunk" (Dante), utat tévesztettünk. Ilyenkor újra feltűnhet a Cél, a Fény, mely bevilágít sötétségünkbe. A kiúttalanság feloldódik, az újra felfedezett Cél — mint Izrael számára a tüzes felhőoszlop - mutatja a további biztos utat. Máskor valami nem sikerül, elképzelt terveink meghiúsulnak, reményünk szétíoszlik, szerencsétlenségben, bajban vagyunk, testi-lelki kínok gyötörnek, - és egyszerre valahol, valamiben, valakiben újra felfedezzük, felismerjük a biztonságot, reménységet adó Fényt, újra látjuk az összefüggéseket megvilágító Értelmet és Célt. - Es mégis: vajon nem túlzóan önámitó-e, nem csa- lóka-e az, állítás: — valahol, valamikor mindenki számára kigyullad a fény?! Nem csalóka vágyálomról énekel-e a kis dal? Nincsenek-e - nem is kevesen - akik számára sem ember, sem földi cél és értelem nem jelent, nem nyújt már többé semmiféle világosságot? Sajnos, ez sincs kizárva. Aki bezárkózik e világba, aki csakis az emberben bízik, csak földi célok után nyúl, - az előbb-utóbb egykönnyen sötétben maradhat. Az ilyen számára a dal és szövege könnyen hamissá, hazuggá válhat. Egyetlen ember, egyet.en vagy számtalan földi cél és feladat még nem volt képes abszolút garanciát adni ahhoz, hogy igazolja: valahol, valamikor minaenki szamara teigyuhad a tény. Mégse halkuljon el, mégse némuljon el az emberek ajkán, az ádventi, karácsonyi fényről éneklő dal! Mert túl lehet és túl is kell nézni világunkon, annak történelmén. Nem a felhők fölé, nem a csillagok felé, hanem afelé a „mélység" és „titok" felé, afelé a VALÓSÁG felé kell tekintetünket irányítanunk, aki mindenki számára az igaz Világosság, az értelmet adó, biztos utat mutató FÉNY. Es, ha eddig eljutottunk, akkor már nem a kis dalra, nem csak emberi biztatást nyújtó szövegére gondolunk, hanem arra az örömhírre, felszabadító üzenetre, amelyről az Istennek hozzánk érkezése és az embernek Istene felé fordulása szól. Nem véleden, hogy épp karácsonyi számunkként tesszük közzé az, embernek Isten felé fordulásáról, Istennel szőtt kapcsolatáról tárgyaló füzetünket. A Fény felé fordulunk, Krisztus felé, akinek arcán Isten fényessége ragyogott te! szamunkra (vö 2Kor 4,6). Az ádventben ma is várt és karácsonykor újra közénk érkező Jézus számunkra az. élet, és ez az élet az emberek világossága (Jn 1,4). A felragyogó isteni Fényt mi már megtapasztalhatjuk, kimondhatjuk, nevén nevezhetjük: JÉZUS. A keresztény ember azóta a betlehemi éjszaka óta már nemcsak arról énekel-álmodik, hogy „valahol" felragyog majd a fény. Nem, mert tudja, hogy az a Jézus, akivel hitében, hivő megtapasztalásaban, élményeiben, sőt embertársaiban is találkozik — a világ Világossága. — Aki Ot követi, Felé veszi útját — ha olykor bukdácsolva is — már nem jár sötétségben, - övé lesz „az élet világossága" (Jn 2,12). És addig? - Vállalnunk kell a Keresztelő sorsát, aki „azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ö volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról" (Jn 1,7-8). Sz. A. 193
