Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Megváltalak, neveden szólítalak" (Iz 43,1)
TANULMÁNYOK Gál Ferenc „MEGVÁLTALAK, NEVEDEN SZÓLÍTALAK'' (IZ 43,1) A személyes kapcsolat kialakulásában döntő tényező az, hogy elfogadnak-e engem konkrét emberségemben, és hogy én is elfogadom-e a másikat. Az ilyen kölcsönös szellemi rá- irányulás meglehetősen összetett jelenség. Először is van benne valamilyen spontán intuíció; a másik értékének, jelentőségének megragadása, s ez a benyomás kifejeződésre is törekszik. Magától adja az oda és visszajelzést, ami, úgy látszik, a személyes én-te közösség benső mozzanatához tartozik. Maradandó barátság és kapcsolat osak így jöhet létre. Nem csoda, ha a legemberibb és legmélyebb szeretetközösség, a házasság úgy jön létre, hogy kifejezést adnak a kölcsönös elfogadásnak: te az enyém vagy, én a tied vagyok. Más ez, mint egy tárgy birtoklása: a tárgyban nincs visszajelzés, ami a hasznosságon túl az értékét jelentené. Az állatok ösztönös ragaszkodása már ilyen visszajelzés, és azért van benne valami megható, s óvakodunk attól, hogy szeretetét visszautasítsuk. A gyermek ragaszkodása is annak a megéléséből fakad, hogy őt elfogadták, a sajátjuknak tekintik, ,s ezért biztonságban érzi magát. Viszont az anyai szeretet hiánya gyógyíthatatlan sebet hagyhat a bontakozó életen. Az ilyen lélektani meglátások egyre nagyobb helyet kapnak a teológiában; keressük, hogy az ember személyes életének megnyilatkozásai mennyiben vezethetők le abból az isten- képiségből és hasonlatosságból, amely az ember teremtését meghatározta. Elsősorban a végső emberi céllal, az örök élettel kapcsolatban vetjük fel a kérdést, hogy milyen szempontból lehet az teljesség és boldogság. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy örök béke, megnyugvás, a lét biztosságának átélése és a teljes személyes felszabadultság csak ott alakul ki, ahol az ember megéli, hogy itt nekem mindent megbocsátottak, itt teljesen megértenek és tökéletesen elfogadnak. Aki ezt megéli, úgy érzi, hogy nincs benne és rajta semmi idegen vonás, semmi folt, nem kell titkolózni, nem kell szerepet játszania, nyitott lehet, önmagát adhatja. Ott már az ember nem fél a felsüléstől, a visszautasítástól. Nem fél attól, hogy valakinek terhére lesz, hogy megunják, vagy másikkal cserélik fel. Csak az ilyen szeretet lehet örök és teljes, csak ez lehet a személyek hazatalálása. Az emberi természet is azért gyógyul meg teljesen, mert nincs benne többé feszültség. Nem fél attól, hogy nem adhatja, amit várnak tőle, vagy többet követelnének, mint amennyire képes. Ugyanakkor minden képességével és erejével a jelenben él, mert nem kell semmit a bizonytalan jövőre tartalékolni Éppen ezért állt meg az idő: nem kell valami újat és jobbat várni, mindenki számára egészen itt vagyok, képességeimet nem kell tartaléklángon tartani. Érezzük, hogy csak az ilyen végső cél lehet méltó az emberhez. A kínzó emberi kérdés azonban mindig az, hogy van-e olyan Isten, aki ezt a végső hazatalálást meg tudja és meg akarja adni? Azt hiszem, hogy élményszerűen az istenhitnek nem az az alapvető problémája, hogy a világ létében rászorul-e egy teremtőre, hanem inkább az, hogy meggyőződhetek-e olyan Isten létéről, aki elfogad engem és, akit én is elfogadhatok. Az egyéni hit körvonalai akkor bontakoznak ki, amikor felismerem, hogy valaki ki akar engem vezetni az emberi lét zsákutcájából. Azt mindenki megállapíthatja, hogy a természet vonalán életünknek nincs végső megoldása: időben véges, tartalmilag hiányos. Terveink nem valósulnak meg, igényeink nem kapnak kielégülést, a valóság messze elmarad vágyaink mögött. Senki sem térhet ki a megrövidítettséq valamilyen érzése elől. Ahogy az ember bele van ágyazva a mostoha természetbe, úgy az élete nem azt a képet nyújtja, hogy valaki a boldogság és a végső megoldás felé vezeti. Ezért a pogány mitológiák az ész megsejtése alapján beszéltek felsőbb hatalmakról, istenségről, de annak sehol nem találták pozitív nyomát, hogy az élet jutalma valamilyen üdvösség volna. Az úgynevezett természetes vallásokban az ember csak a vágyát fejezte ki, nem a reményét. Ahhoz ugyanis, hogy az ember pozitív választ kapjon az üdvösség és a cél kérdéseire, Istennek ki kellett lépnie rejtettségéből és kitárulni az ember előtt. Ez a kitárulás azonban már természetfölötti, 194
