Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A keresztény ünnep középpontja: a kultikus történés
Isten a hivő számára mindent átfog, úgy mindent is követel tőle. A beszédnek ezért a megkövetelt teljességéért lesz a hangos imádság szimbolikus cselekvéssé. A beszéd szava az ilyen cselekvésekben összekapcsolódik azoknak a tárgyaknak a beszédével, amelyekkel a cselekvés történik. A vallásos összefüggésben a szimbolikus cselekvés természetesen sajátosan módosul a hétköznapi beszéddel szemben. A beszéd itt kioldódik minden immanens funkcionális összefüggésből, s minden immanens céltól mentessé válik. Ebből a céltól való mentességből származik a kultusz szimbolikus cselekvésének rokonsága a játékkal. A szimbolikus cselekvés megszabadulása az immanens céloktól a vallásos környezetben nem a beszéd aktusának fokozódását jelenti. Itt a titokkal való beszélő és cselekvő kapcsolatról van szó, ami összehasonlíthatatlanul nagyobb minden szónál, gesztusnál, cselekvésnél. Jól mutatja ezt a kultuszban a beszéd és a test mozdulatainak minden célon túli fokozása. Az ember testi megjelenését emeli az ünnepi ruha. Minden immanens célon túli testi játék megy végbe az állásban, a meghajlásban, a térdelésben, az ülésben, a kéz fölemelésében, kiterjesztésében, összekulcsolásában. A test mozdulatai nem annyira a szavak kísérői, mint inkább maguk is a beszéd elemei. Ezek a mozdulatok a közösségben további lehetőséget adnak a fokozásra. így például a közösség a kultikus térben a körmenet felfokozott formájában is mozoghat, vagy a kultikus tánc felfokozott alakjában is megnyilvánulhat. Ezek a megnyilvánulások mind a testi beszéd mozdulatainak felfokozott formái, és a közösség egymással-való-léte ezzel a fokozással lép nyílt kapcsolatba a titokkal. De mi a helyzet a kultuszban a beszédnek mint szimbolikus cselekvésnek a tárgy-dimenziójával? Isten titka nem tárgy, Isten kapcsolata az emberekhez és az emberek kapcsolata Istenhez nem tárgyi kapcsolat. A szimbolikus cselekvés kontextusában a tárgyak is mint tárgyszerű szimbólumok jelennek meg. Amikor az ember a tárgyakkal való kapcsolatban reális szimbólumok segítségével értelmezi magát, vallásos mozgása különleges és nagyon konkrét módon nyilvánul meg. A tárgyak használatuk közben az embernek Isten felé és Istennek az ember leié tartó mozgását egyaránt megmutatják. És mivel az ember mindig a saját világában és világával együtt ember, a tárgyak mozgásukban a világot Isten előtt és Isten felé mozogva, Istent pedig a világ fölé és a világhoz hajolva mutatják. A kultikus történésben a tárgyak is kioldódnak immanens funkcionális összefüggéseikből és teremtő eredetiségükhöz térnek vissza. Ezzel a teremtő eredetiségre való redukcióval, ezzel a mindenből való kioldódással — amit az ember mesterségesen is létrehozhat — a tárgyak beszédessé, jelentőssé és a titok jeleivé lesznek. Minél inkább teremtő eredetiségükben és egyszerűségükben jelennek meg előttünk, annál jobban mutatják az általánost, amely mindenkit megragad. Ezért van dolgunk a kultuszban például vízzel és tűzzel, kenyérrel és borral, nem pedig szappannal, elektromossággal és süteménnyel. Mindenütt az egyszerű és eredeti őrzi meg és nyilvánítja ki a titkot úgy, hogy az mindenkit elemi erővel érint. A tárgyak mint a kultikus cselekvés elemei nemcsak magát a cselekvő Istent mondják ki, hanem azt a módot is, ahogy Isten cselekszik a közösséggel és a közösség cselekszik Istennel. Azt is mondhatnánk, Isten a tárgyak által cselekszik a közösségben, ugyanakkor a tárgyak az emberek közösségét is hívják, hogy cselekvő módon lépjen be Isten szférájába. így jelenik meg például a fény, amely megvilágítja és földeríti az ember sötétségét. A szimbolikus cselekvés során a fényt valóban meggyújtják a sötét térben. Ez szimbolikusan Isten betörését jelenti az ember életébe. így jelenik meg a víz, amikor az embert megtisztítja és felüdíti. Az ember a szimbolikus cselekvésben valódi vízzel lép kapcsolatba, valódi mosakodás keretében. Megtisztul és felfrissül tőle, Isten új életre kelti vele. így a mosakodás egyben szentség is, Isten életre keltő hatásának megjelenítése. A borban és‘a kenyérben a közösség saját belső életét tárja szimbolikusan Isten elé, a szentség áldozattá válik. A kultikus történés beszédében Isten cselekvő mádon közeledik az emberekhez és az emberek is tevékenyen közelítenek Istenhez. így a cselekvéseknek és a szimbólumoknak igehirdető jelentőségük van. Egyrészt Isten tevékeny közelségét hirdetik az emberhez, másrészt az embert odaadásában Istenhez vezetik. A szimbolikus cselekvések beteljesítik és beszédükkel nyilvánvalóvá teszik az életnek ezt a körforgását, így sűrítik magukba a kultusz minden szavát és egész történését. A kultuszban a szimbolikus cselekvésekhez a közösségi imádság és az igehirdetés is hozzárendelődik, és csak ebben a cselekvésben jut beteljesült módon kifejezésre az, amit ott mondanak. A szimbolikus cselekvésekben éppen az megy végbe valóságosan, ami a szóban már elhangzott. Így a cselekvés mintegy összegyűjti és a kultikus történés egészében egyesíti az imádságban és az igehirdetésben mondottakat. A kultusz színterei A kultusz beszédéhez tartozik az időben és térben kiterjedt világ is, tehát az a környezet, amelyben a kultusz végbemegy. Ez azt jelenti, hogy a kultikus cselekvés teljes kialakulásához hozzátartozik a cselekvés tér- és időbeli elrendezése is. Nem minden tér és nem minden idő alkalmas egyformán a kultikus cselekvések végrehajtására. 85
