Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A keresztény ünnep középpontja: a kultikus történés
Az idő a modern tudat számára egyszerűen úgy jelenik meg, mint egy dimenzió, amely az egynemű kontinuum jellegét hordozza, s magától nem mutat föl kitüntetett helyet. Amorfnak tűnik, mint a görögök „aperion' -ja. De minden megváltozik, ha az időt eredeti értelmében, az ég és a föld összjátékaként, ezt az összjátékot pedig isteni adományként, Isten szimbolikus megjelenéseként fogjuk föl. Az ünnepek keletkezésével az idő részekre oszlik, az ünnep törést jelent az idő folyamatosságában. Az ünnep mint különleges töltésű idő jelenik meg, ami az egész időt feldarabolja és elrendezi, amikor kiemelkedik belőle, de ugyanakkor bele is világít abba. Az ünnep így Istennek az emberhez és az embernek Istenhez való közelségét szimbolizálja, az ünnep a kiválasztott és kiemelt idő, amelyben az örökkévalóság jelenik meg. Ez a sűrített idő az imádság, a kultusz, a szimbolikus cselekvés kitüntetett ideje. Ebben a megtestesülés által megszentelt történeti időben kerül sor Istennek az emberrel és az ember Istennel való közösségének a megünneplésére. Ez az idő tehát a közösség kultikus cselekvéseinek megjelölt területe. Az ünnephez mint az idő kultikus alapszimbólumához tartozik a „templum", a templomtér mint a tér alapszimbóluma, mint a tér kiválasztott és kiemelt helye, mint a kultikus történés másik színtere. A mai szemléletmódban a tér is határ nélküli, tagolatlan dimenzióként jelenik meg. Ha azonban a teret eredeti értelmezésében egyszerűen az ember Isten által adott lakóhelyének fogjuk föl, akkor a tér többrétű tagolást mutat, ahol az emberek bizonyos helyeket — mint az Isten ember számára való jelenlétének különleges helyeit — kiszakítottak ebből az összefüggésből. Megjelenik a szakrális terület, a „temenos", a „templum ’, Isten jelenlétének háza, és ezzel együtt a közösség Istenben való együttlétének és a kultikus ünnepnek a helye, ahol Istennek az emberrel való közösségét ünnepük. A szakrális tér szerkezete, tagolása gyökeresen különbözik a mindennapi tevékenység színhelyétől. Az így elhatárolt szakrális tértől aztán az ember egész lakóhelye is új értelmet kap. A kultusz számára elkülönített tér egyediségében mégis általános, az egész teret betölti és meghatározza. Ezzel egyidejűleg létrejön a szakrális és a profán terület közti különbség is. A kultuszban résztvevők a fönnmaradt teret a szakrálistól elkülönítve profánnak, de a szakrálistól áthatott- nak érzékelik. A küszöbnek mint a profán térből a szakrális térbe való átmenetnek különleges jelentősége lesz. Az Isten háza és az ünnep — Isten jelenlétének tér- és időbeli szimbóluma — tükrözi minden szimbólum dialektikáját. Miként a ház, az ünnep is lehatárolt, de korlátozottságában is a végtelennel való találkozás színhelyévé lesz. A templom terében és az ünnep idejében a beszéd mint kultusz kiemelkedik a közösségben, és az egész beszéd a szimbolikus cselekvések köré rendeződik. A templomtér és az ünnepi idő a maguk módján vesznek részt ebben a cselekményben, a kultusz tér- és időbeli szerkezetét azonban maga a kultikus történés tagolja. A kultusz ritualizálódása Itt utalni kell egy olyan mozzanatra, amely különleges módon jellemzi a kultikus történést. Ez a kultikus nyelv és a kultikus cselekvés ritualizálódása, amely a kifejezési formák minden szintjén jelentkezik. Mivel a kultuszban a beszéd és kifejezési formái — a kultikus cselekvést is ide véve — nem változtathatók meg tetszés szerint, ezek fokozatosan egy érinthetetlen szférába emelkednek, a kultikus beszéd elemei és a hozzá tartozó szimbolikus cselekvések megváltoztathatatlan rituálévá szilárdulnak. A folyamat egyik szerepe a kultusz megőrzése az idők változásaival szemben. Ez a ritualizálódó megőrzés maga is szimbólum, mert a szavak és a cselekmények szimbolikusan Isten szférájába lépnek. A kultikus közösség elképzelése szerint Isten hatalma érintette és töltötte föl ezeket, hogy segítségükkel jobban megértsék őt: Isten örökkévalóságának fénye nyugszik rajtuk, és ezért senki sem változtathatja meg őket. Ez az időbeli állandóság, ez az újra és újra ugyanabban a formában történő visszatérés így Isten jelenlétének szimbólumává válik. Másfelől a kultikus közösség magát az isteni jelenlét helyének tudja, olyan területnek, ahol Isten fénye világít, és így a változások között is azonos kíván maradni önmagával. A közösségnek ez a mindent átfogó azonossága is kifejezésre jut a kultusz formáinak rituális konzerválódásában. A közösség cselekvő módon azonos akar maradni önmagával, tagjai újra és újra önmagukra akarnak ismerni azokban a formákban, amelyekben megtapasztalják magukat. A kultusz a ritualizálódás során az egyéni szükségletek átalakulásával, a történelmi és társadalmi környezet változásaival egyaránt feszültségbe kerül. Ez a feszültség a kultuszt mint időben zajló folyamatot jellemzi. Amikor a kultusz még közel van eredetéhez, a feszültség feloldódik a keletkezés erejében. Ekkor az időbeliség még alig van jelen, a történés olyan, mint egy örök pillantás, a személyes és a kollektív szükségletek, megnyilvánulások közti különbség nem érzékelhető éppen úgy, ahogy még a szimbólum és a szimbolizált közti eltérés sem észlelhető. A szimbolikus történés ekkor közvetítő közvetlenség, benne az Isten86
