Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: Ünnep és ünneplés a Biblia tanításában
A mai szekularizált gondolkodás a vallásban csak az emberi szabadság megterhelését látja. A Biblia viszont határozottan rámutat a hivő ember lelki-érzelmi felszabadultságából és az egész létéből fakadó örömére. Ezért kell törekednünk ma is arra, hogy az istentiszteleten és az ünnepnapokon az örömöt kifejezésre juttassuk. A szentmise, melynek egyik főeleme az áldozati lakoma, mindig az ,,öröm lakomája" is. Előmozdítja a testvéri örömszerzés „szeretetszolgálatát1 , ahogy erre a Biblia tanít. Krisztus reális jelenlétére összpontosuló szorgoskodás mellett a szentmisében is nagyobb figyelmet kell fordítani a szövetség teológiailag nagyon jelenős gondolatára (vö. Mk 14,24 és par.). Miért ne vehetnénk igénybe a liturgiában mi is — miként Izrael — mindazokat az eszközöket és lehetőségeket, amelyek fokozzák bennünk az „Isten előtti örömöt?”! A kiengesztelődés ápolása A lelkesedés és újjongás légkörében megült ószövetségi ünnepek azt a benyomást kelthetik, hogy a választott nép vidám természetű volt. De Izrael ismerte az élet árnyoldalait is. Amikor a jámborlelkű fzajás a templomba siet, hogy „örvendjen az Úr színe előtt', váratlanul szembe találja magát az Úrral és az isteni „fényözönnel". A prófétát ez a fényözön (kábád) rádöbbenti teremtményi kicsinységére, ugyanakkor felismerteti vele etikai esendőségét s bűnösségét: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok és tisztátalan ajkú nép között élek’ (6,5). Már a Jahvis'.a is, a korai (950 körüli) korszak nagy teológusa, sokat elmélkedett Izraelről és általában az emberről, majd rábukkant a bűn és a mulasztás történelmet meghatározó titkára (vö. Tér 2,4b—11,32 elbeszéléseit). A próféták is folyvást szembesítik Isten népét elkövetett mulasztásaikkal és szövetségtöréseikkel. A fogság előtti időkben ezeknek a prédikációknak vajmi kevés foganatjuk volt. Csak az 587-ben bekövetkezett katasztrófa (Jeruzsálem és a templom pusztulása, a babiloni száműzetés) után kezdtek az emberek másképp gondolkodni. így kapott a fogság utáni időkben tág teret a vezeklés és a kiengesztelődés gondolata. Ennek beszédes tanúbizonyságát adja Neh 9,1 kk. szövege: „Ennek a hónapnak 24. napján Izrael fiai összegyűltek, vezeklőruhát öltöttek, hamut szórtak a fejükre .. . odaálltak és megvallották bűneiket és atyáik tévelygéseit." Ez az engesztelő isten- tisztelet az V. században azután intézményes formát kapott. Az Ószövetség hitén nevelődő közösség szükségét érezte annak, hogy ne csak a rendkívüli nehéz, ínséges időkben tartson ima- és bűnbánati napot — ez a gyakorlat már a fogság előtt is szokásban volt! —, hanem legalább évenként egyszer — a testületi „Mi ’-közösség szellemében! — végezzen közös lelki- ismeretvizsgálatot. Hogy a közösség egyes tagjai egyénileg gyakrabban is végeztek bűnbánatot, tanúsítja a számos, egyéni hangvételű bűnbánati könyörgés (vö. Zsolt 32,2—5; 38; 39; 51,4 kk. stb.). A szellemi összeszedettség, elmélkedés, bűnbánat és megtérés gondolata nem lehet idegen tőlünk, Isten új népétől sem. Mi keresztények is csak úton vagyunk a teljesség felé. A megváltás nem iktatta ki a bűnt a történelemből. Ezért teljesen jogos és helyénvaló, hogy a kereszt ünneplése állandóan az egyház életének középpontjában maradjon. Krisztus szenvedésének emlékezete felhívja figyelmünket arra, hegy Isten akarata mellett az emberi rövidlátás, félreértés és rosszakarat is működik a világban. Amikor pedig Jézus a nagypénteki krízis után, ahol és amikor a világ bűne tetéződött, úgy tért vissza Atyjától mint a béke hírnöke (Jn 20,21 kk.), azóta az egyház fokozottabb mértékben érzi kötelességének azt, hogy erre a lehajló isteni irgalomra és nagylelkűségre hivatkozva ébrentartsa a bűn elleni küz- de'em szellemét. Ezért határozhatja meg Pál az apostoli tevékenységet úgy, mint a „kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18). „Krisztus követségében" az apostolok a „kiengesztelődés tanításának’ hirdetői (5,19 kk.). Sőt az evangélium szolgáinak a szolgálatukban gondjuk van arra, hogy — Szent Pál példája szerint — ápolják is a békét, amelyet hirdetnek (2Kor 6,4— 13). Ha az újszövetségi Szentírásban nincs is példa a kiengesztelődés — későbbiek során már kifejlődött — lelkipásztori és liturgikus gyakorlatára, a páli tanítás elégségesen igazolja a vezeklő és bűnbánati szellem létezését az apostoli egyházban. Maga Szent Pál a kiengesztelődés inspirált teológusa és fáradhatatlan szolgája volt. De Jézus volt az, aki a kiengesztelődést áldozatával „emberi testében” létrehozta (Kol 1,22). Beteljesítette az en- gesztelés ünnepének óhaját, mert az ő vére bejárást ad az igazi szentélybe (Zsid 10,19) és a mennyei Jeruzsálem nagy ünnepi gyülekezetébe (Zsid 12,22 kk.). Ugyanakkor Jézus volt az első, aki hangsúlyozta az alapvető követelményeket: az Isten által kiengesztelődött bűnös nem ünnepelhet előtte méltóképpen, ha előbb nem engesztelődött ki testvéreivel is (Mt 5,23 kk.). Való igaz, hogy az egyház sokféle ünnepe — a zsidó ünnepektől eltérően — Krisztus életének főbb tényezőihez kapcsolódik. De a Krisztus-esemény keretében megjelenített ószövetségi örökség kincsei kétségkívül gazdagítják ünneplésünket. így a hét eseményeinek — pihenéssel egybekötött — vallásos megélése, a szabadságtudat és az alkotókedv öntuda82
