Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A keresztény ünnep középpontja: a kultikus történés
tos elmélyítése, az öröm és a kiengesztelődés egyéni és közösségi ápolása ma is aktuális modell lehet a szabad idő, nevezetesen az ünnepnapok értékes, a Biblia szelleméhez igazodó kitöltésében. Irodalmi forrásmunkák: H. Haag (Hrsg), Bibellexikon (kül. Sabbat, Fest, Pascha, Pfingsfest, Laubhüttenfest, Freude, Versöhnung stb. címszavak), Einsiedeln, 1968. — X. Léon-Dufour (Szerk.), Biblikus Teológiai Szótár (kül. ünnepek, húsvét, pünkösd, kiengesztelődés stb. címszavak), Róma, 1976. — W. Zauner—H. Erhörter (Hrsg), Schöpferische Freizeit, Wien, 974. kül. 53—65. — Szentiványi Robert, A szentírástudomány tankönyve, Bp., 1946. 258—262. — Mihályi Gilbert, Az Egyház liturgikus élete, (Teológiai Kiskönyvtár III/3), Róma, 1980. Tüskés Gábor A KERESZTÉNY ÜNNEP KÖZÉPPONTJA: A KULTIKUS TÖRTÉNÉS Az ünnepekről beszélgetve napjainkban gyakran hallani a megjegyzést, hogy a mai ember azért nem tud igazán ünnepelni, mert az ünnepek elveszítették eredeti értelmüket. A kultúra vallási vonatkozásait társadalomtudományi eszközökkel vizsgáló kutatók óvatosabban fogalmaznak, s ezzel kapcsolatban inkább azt kérdezik, vajon nem arról van-e szó, hogy csupán az emberek veszítették el az ünnepek iránti érzékenységüket, az ünneplésre való képességüket. A jelenség gyökerét keresve utalni kell egyrészt arra, hogy az újkori ember életére általánosan jellemző a vallás és az ünnep fokozatos szétválása. Másfelől oka ennek a jelenségnek az a növekvő szakadék, amely a társadalmi valóság és a vallási magatartás különböző formái között húzódik meg. Másként fogalmazva: nem kerülheti el a figyelmet az a különbség, amely az ünnep formái és az ünnepen résztvevők valódi igényei között van. Ez a különbség ugyanis kommunikációs zavart eredményez, amikor az ember belső egységének hiánya, tudati, szellemi, fizikai és lelki megosztottsága mint állandósult állapot megakadályozza az ünnep teljességének átélését: az ünneppel szembeni elvárások fokozódása, az ünnepben megnövekvő önkifejezési igény élesen szembekerül azzal a tapasztalattal, hogy a mai ember nem tudja kifejezni magát az ünnepben. Az ünnep — ma gyakran megfigyelhető — elidegenült formájában maximálisan szabályozza és korlátozza a résztvevők viselkedését, a minimumra csökkenti a spontáneitást, egyirányúsítja a kapcsolatot „feladó" és „címzett” között, a „címzetteket1 mind egymástól, mind a „feladótól1 izolálja. E folyamat során a „feladó" az ünnep olyan értelmezését kínálja fel, amely mind tőle, mind a „címzettől”, mind pedig az ünneptől idegen: a részvétel passzív részvétel, ahol mindenki egy tőle független aktusnak van alárendelve, a részvétel valójában az ünnep „elszenvedését" jelenti. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az ünnep mindig közösségi élmény, csak a valóságos emberi közösségeknek vannak ünnepei, s az ilyen közösség hiánya rendszerint eleve lehetetlenné teszi az ünneplést. A keresztény ember egyetlen lehetséges válasza ezekre a nehézségekre az ünnep lényegének lokozott feltárása, törekvés az ünnep teljesebb átélésére és az ünnephez való elidegenült viszony megszüntetésére. Amikor azonban a keresztény ember az ünnepben újra és újra kísérletet tesz arra, hogy Isten közvetlen közelében éljen, s hogy vállalja a hiteles létért a felelősséget, nem feledkezhet meg arról sem, hogy az ünnep megnyilvánulásait nem ragadhatja ki a kulturális környezet összefüggéseiből, hanem mindig ezekkel együtt kell szemügyre vennie őket. Ezért amikor a keresztény ünnep gyökerének, a kultusz alkotó elemeinek fenomenológiai megragadására vállalkozunk, a kultuszt elsősorban társadalmi jelenségként értelmezzük, s a teológiai reflexió mellett megkülönböztetett figyelmet fordítunk a kultikus cselekvés és a valóság kultikus értelmezésének antropológiai alapjaira. A beszéd: szimbolikus cselekvés A keresztény ünnep kultikus történése (a liturgia) különböző szimbolikus cselekvésekben sűrűsödik össze. Az ünnep lényege ezekben történik. Szimbolikus cselekvésen itt olyan cselekvést értünk, amelyben nemcsak a szavak, hanem a szavakkal együtt a valóság tárgyai is szimbólumként jelennek meg előttünk. A szimbólum: egybeesés (symballein). Ez az egybeesés eredetileg élő történés. Maga a szimbólumképződés azonban titokzatos folyamat. Ha abból indulunk ki, hogy a hivő számára Isten mindent átfogó élmény, akkor szimbolikusan 83
