Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Schmatovich János: Ünnep és ünneplés a Biblia tanításában
lakománál sem hiányozhatott. Miként a húsvét és pünkösd esetében történt, úgy ez az ünnep is később mélyebb vallási értelmet kapott. A pusztai vándorlás idején nyert jótétemények emlékünnepe lett. A lombsátrak pedig egyúttal Izrael „jegyességének idején" (vö. Jer 2,2) felállított pusztai sátrakra is emlékeztettek. Az is egészen bizonyos, hogy a Zsoltárok könyvének ún. Jahve-király himnuszai (Zsolt 47,93; 96—99) ebben az először hét-, majd nyolcnapos ünnepkörben fontos helyet foglaltak el. Ezekben a zsoltárokban a Jahve- közösség nemcsak Jahve múltbeli és jelen királyságáról emlékezett meg, hanem örvendező szívvel előre ünnepelte és megjelenítette Jahve jövendő és végleges uralmát is. Ezért nincs semmi különös abban, amikor Zak 14,16 kk. szövege meghirdeti, hogy a jövőben a föld összes népei leborulnak majd Jahve-király, a Seregek Ura előtt és megünneplik a sátoros ünnepet. Ez a nézőpont számunkra is gyümölcsöző lehet. A kinyilatkoztatás szellemében megült ünnepnek egyúttal eszkatológikus kicsengésük is van; magukban hordozzák a jövő örvendező elővételezését is. Megjegyezzük, hogy a sátoros ünnepnek, az „ünnepek ünnepének” nincs közvetlen folytatása az Újszövetségben. Legfeljebb a „terménybetakarítási hálaünnepségünk" rokon vele. Az öröm megnyilvánulása Az Ószövetség hitén élő ember nemcsak a földi élet örömeiért volt hálás, hanem a közösségi kultusz örömeiért is lelkesedett. A kultuszban Izrael megtalálja Isten dicséretének örömét (Zsolt 33,1), aki Királya lett (Zsolt 149,2), és aki arra hívja meg, hogy jelenlétében örvendezzék (MTörv 12,8). „örvendezés az Úr színe előtt", ez az ószövetségi liturgia egyik jellemző vonása. A „hetek ' és a sátoros ünnep tárgyalása során már találkoztunk ezzel az ismertetőjeggyel (MTörv 16,11—15). De ez az öröm minden olyan kultikus összejövetel közös vonása, amelyhez áldozati lakoma kapcsolódik. Isten népének nem az „egészen elégő áldozat" volt a tulajdonképpeni „szövetség áldozata”. A szövetség gondolata elsősorban a „béke- áldozatban' , vagy másik nevén a „közösségi áldozatban" fejeződött ki, amelyet mindig lakoma követett. A Kiv 24 végén, az első „szövetségkötés" megjelenítésekor azt olvassuk a kultusz résztvevőiről: „Láthatták az Istent. Ettek és ittak” (11. vers; vö. továbbá Kiv 18,12). Itt kapjuk meg a kulcsszót Izrael összes áldozati lakomáihoz. Ez az „Isten-látás" tulajdonképpen az átélt istenközelség boldogságának körülírását jelenti. Az ilyen istenélmény öröme pedig az „isteni vendéglátónak" és az „emberi vendégnek" az oltár lakoma-asztala körül történő egymásratalálásából fakadt. De ez az öröm horizontális vonalban is továbbsugárzott. Az áldozatbemutatónak — mint Isten békességes asztaltársának — az áldozati lakomára családján kívül a szolgákat és a szegényeket, az özvegyeket, árvákat és az idegeneket is meg kellett hívnia. így vált az „Isten előtti öröm” a vendéglátás szeretetszolgálatává és a testvériség jegyében álló vallási étkezés pedig az öröm forrásává. Izrael tehát a kultikus ünneplése során az istendicséret öröme mellett megízlelte a testvéri közösség édességét is (Zsolt 133). Isten népének kultikus öröme szóban is kifejeződött. Itt, Jahve előtt azután minden dicsőítő szó egyúttal dallá változott, melyhez hangszeres kíséret is társult. Ezt a tényt illusztrálják pl. a 150. Zsoltár felszólításai: „Dicsérjétek az Urat trombitaszóval... I ’ Izrael nemcsak a hangszerek minden lehetséges formáját ismerte a szentélyek körül, hanem a vallásos táncot is, miként ez a Zsolt 42,5; 68,26; 2Sám 6,14; Iz 30,29; Jer 31,13 stb. szövegekből kitűnik. Itt is megmutatkozik, hogy Izraelben milyen mélyen élt az ember „test-lélek egységének" tudata. Ha a fentebb vázolt nézőpont (a „Jahve előtti örvendezés") alapján az Újszövetség liturgiájára tekintünk, csakhamar felfedezzük benne azt, hogy milyen erőteljesen tárgyalja ez is az öröm témáját. Jézus utolsó vacsorája, a szövetség jegyében álló eukarisztikus áldozati lakomája, minden búcsúzási hangulata mellett sem volt halotti tor, hanem ünnepi örömlakoma. Erre utal az is, hogy Jézus ünnepi — pászka — lakoma keretében alapította az új szövetség új áldozatát (Mk 14,12—16 és par.). Jézus már nyilvános működése idején is szívesen vett részt vendégségben. Sőt számos példabeszédben éppen a lakoma képéből indult ki. Ez a háttér szintén aláhúzhatja az utolsó vacsora örömhangulatát. Az együttlét boldogságát tanúsítja az az eszkatologikus perspektíva is, amelybe a szinoptikusok beállítják Jézus utolsó vacsoráját (vö. az ünnepi bor „újrafogyasztását" a végső idők országában, Mt 26,29; Mk 14,25; Lk 22,16—18). Még Jézus halálának — vacsora közben történő — felidézése sem csorbítja annak örömjellegét, mert a halálban itt a teljes és biztos jövőt feltáró üdveseményt látták. Ezért ünnepelhette az ősegyház is „örömmel" (ApCsel 2,46) ezt az emlékvacsorát. Bizonyára azok a dicsőítő énekek, amelyekről az 1Kor 14,26; Ef 5,19; Kol 3,16 szövegek beszélnek, szintén az Eukarisztia ünneplése során születtek meg. Igaz ugyan, hogy Szent Pál az Oltáriszentség ünneplésében, az eukarisztikus szeretetlakoma-összejöveteleken a kereszthalál emlékezetére tette a hangsúlyt, de éppen az ő mondata — „... hirdetitek, amíg el nem jön" (iKor 11,26) — világosan rámutat az eukarisztia eszkatologikus dimenziójára. 81
