Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az ünneplő ember

jelképeken keresztül Istennel találkozott, s a találkozás megadta az újszerűség és a termé- szetfölöttiség élményét. Az ilyen megnyilatkozás ünnep volt, mint ahogy azt a Kiv 19,10 is megőrizte. Mózes ezt mondja a népnek: „Ma és holnap készüljetek elő, mossátok ki ruháto­kat és harmadnapra legyetek készen. Holnapután az Or az egész nép szemeláttára leszáll a hegyre." A jelenet azt hirdette, hogy Isten belépett a nép életébe, és határozott jövő felé akarja vezetni. A hivő nép ráébredt, hogy története az üdvösség története lett. Ettől kezdve az ünnep Isten nagy tetteinek a felidézése. Isten tettei és szavai az ő elkötelezett­ségét hirdetik, s az emlékezés napján is ugyanazzal az erővel és irgalommal van jelen, mint amellyel eredetileg megnyilatkozott. Az ószövetségi ünnepben már határozott formát ölt az, amit Hans-Georg Gadamer az ünnepről általánosságban megjegyez, hogy soha­sem nélkülözi a tartalmat és nem merül ki puszta negatívumban. Egy tiltakozás vagy egy veszteség felidézése soha nem válik ünneppé. A régi szövetségben Isten jelenléte és megnyilatkozása még erősen jelképekhez van kötve. Közelségének szemléletes jele a szent sátor, majd később a je^uzsálemi templom. Igazán ünnepelni csak ott lehet, mert az emberi ott járul „Isten színe elé '. Amikor a temp­lom romokban hever és nem mehetnek oda áldozatot bemutatni, úgy érzik, hogy nincs örömük és ünnepük. Hárfáikat felakaszthatják a fűzfákra a folyó partján. Érdekes még az is, hogy az üdvtörténetet felidéző ünnepek, mint az Egyiptomból való kivonulás, a szövetségkötés és a pusztai vándorlás emlékezete a régi természetes ünnepek helyére lépnek: a bárány-ellés, az aratás és a szüreti ünnep helyére. A nomád-földmíves kultúrában még könnyű volt az ilyen átmenet, hiszen ott a természet áldása mögött is az istenség állott. Az ipari társadalom már nehezen tudná a természet és az üdvösség rendjét így összekapcsolni. Mi már az eredményekben saját tehetségünket és leleményességünket látjuk tükröződni, s legföljebb magunkat ünnepeljük. Ebben pedig nincs misztikum, talán csak a fogyasztói társadalom tipikus megnyilatkozása marad (Jürgen Rausch: Konsumgele­genheit.) Minden bizonnyal eredetileg a szombat is a hold-hónap négy részre osztásából kelet­kezett, mint pihenőnap. A mózesi vallásban azonban már Isten népének sajátos napja. Arra kellett gondolniuk, hogy Isten az ember számára teremtette a világot, azért joga van megkövetelni, hogy időnkből is áldozzunk valamit az ő tiszteletére. Sőt ahogy Isten a teremtésben a kegyét mutatta meg, úgy kell az embernek is kegyet gyakorolni szolgájá­val és állataival a hetedik napon, és azokat sem szabad dolgoztatnia. Itt tehát már egészen kiütközik, hogy az ünnep az Isten előtti hódolatnak és az emberek közötti öröm­nek a kifejezése. Kétségtelen, hogy később a farizeusi törvénymagyarázat ezt a szellemi tartalmat mellőzte, és a szombati nyugalmat öncélú kazuisztikává fejlesztette, azért szük­ség volt arra, hogy valaki visszatérjen az eredeti elvhez: a szombat van az emberért és nem megfordítva (Mk 2,27). Jézus Krisztus és az ünnep A kereszténység és az egyház nem olyan értelemben valakinek az alapítása, hogy szer­zője elgondolt egy tanítást és rendszert, amelyet aztán átvittek a gyakorlatba. Az apos­tolok és az első keresztények magát Jézust fogadták el, mint az Atya küldöttjét, Fiát, mint üdvösségünk szerzőjét. A keresztény hit és élet annak a lelkületnek az átvétele volt, amelyet ők megtapasztaltak Jézusban (Fii 2,1). Ö maga lett a hit tartalma, ahogy kifejeződött ben­ne Isten kiléte és az emberre vonatkozó szándéka. Az erkölcsi magatartás sem törvények megtartásából tevődött össze, hanem az ő követésében fejeződött ki. Őbenne megvalósult az az üdvösség, amelyet az ószövetségi jövendölések előre hirdettek és jelképeztek. Ezért az egyház nem érezte többé kötelezőnek a mózesi törvény előírásait, és ez vonatkozott az ün­nepekre is. A keresztények nem a szombati munkaszünetet és ünnepet tették át vasár­napra. Krisztustól valami újat tanultak, s az egész terjedelmében úgy hatott rájuk, hogy „az új bor új tömlőbe való ’. Jézus külsőleg még nyilvános működése idején is benne állt az ószövetségi vallási közösségben. Saját életében nem elővételezte azt a korszakot és üdvtörténeti helyzetet, amelyet halála és feltámadása hozott. Ellenben kimutatta, hogy a prófétai ígéreteket szellemi és lelki síkon kell értelmezni, s azokat az ember végső céljára, az örök üdvösség­re kell vonatkoztatni. Rámutatott arra, hogy a vallásosság lényege a belső lelkűiét, és a kül­sőségeknek ezt kell tükrözniük. Ezért ostorozta környezetének felületes, lélek nélküli vallási gyakorlatait. Ha pedig viselkedéséből ki akarjuk olvasni, hogyan kristályosodott ki benne az emberi ünneplés, a következő szempontokat kell figyelembe vennünk, Úgy határozta meg az ember vallásosságát, mint a mennyei Atyával való kapcsolatot, ami nem más, mint az ő fiúi magatartásának átvétele. De az ember ehhez az átvételhez megkapja a Szentlélek segítségét. A vallásosságban tehát benne kell lenni egy felfelé 68

Next

/
Oldalképek
Tartalom