Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az ünneplő ember

irányuló, bensőséges, bizalmas és felemelő mozzanatnak. Jézus nem határozott meg követői számára semmiféle ünnepet vagy szent időt. Ellenben példát adott arra, hogy az Istennel fennálló kapcsolatot kellő összeszedettséggel, imával kell kifejezni. Az imát nem kötötte helyhez és időhöz. Ehelyett a „lélekben és igazságban való” imádkozást ajánlotta. Végül félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy életén átvonul valamilyen bensőséges ünnepi hangulat, amit így írhatnánk körül: tudatában volt annak, hogy felülről való, hogy mindent az Atyától kapott, az ő akaratát teljesíti, őt dicsőíti meg küldetésével, s hogy élete olyan küldetés, amelyből az emberiség üdve ered. Tudta azt is, hogy földi pályáját az Atya gondviselése kíséri, és hogy élete kiköt az Atyánál a mennyei dicsőségben. Őrá, mint fiúra ez az örökség vár. Jézus életének tehát vannak ünnepi színei, s ezeken keresztül az örökkévalóság ragyog bele a jelen életbe. Előbb az ünnepről általánosságban szólva megállapítottuk, hogy abban még a primitív népeknél is az ember szellemi, transzcendens törekvése fejeződik ki. Jézus életében ez a transzcendencia kézzelfoghatóvá válik, ugyanakkor nem mint idegen vagy ijesztő jelenség áll előttünk, hanem mint az Atya és a Fiú bensőséges kapcsolatának egy-egy mozzanata. Az újdonság tehát nyilvánvaló. Itt nem külső események, nem a természet titokzatos erői ébresztik fel az ünnepi hangulatot, hanem a lét mélységére és szentségére való ráébredés. Jézus az Isten Fiának tudja magát, s azt is tudja, hogy az Atya szereti ezt a világot, amely az ő küldetésének és kiteljesedésének munkatere. Számára a földi élet nem a siralom völgyében való botladozás. Igaz, hogy a „szolga alakjában” jelent meg, de éppen ebben a mienkkel azonos emberi életben élte meg azt a felszabadultságot, békét és örömet, ami az ünnep lényege.

Ha azt vesszük alapul, hogy Jézus számára az ünnepi hangulatot az Atyával való kapcsolat megélése adta, akkor legünnepibb tettének azt kell tartanunk, amellyel legjobban megdicsőítette az Atyát és amely az ő megdicsőüléséhez vezetett. Ez pedig szenvedése és kereszthalála volt (Jn 13,31; 17,1). Itt fejezte ki leginkább az Atya iránti engedelmességét és bizalmát, s itt gyakorolta felülmúlhatatlan fokban a türelmet, a megbocsátást, az ellenség szeretetét és a küldetéséhez való hűséget. Az ő életének és halálának tehát volt egy elhomályosíthatatlan, világos oldala, amely nem engedte, hogy napjai lesüllyedjenek a szürkeségbe. Az ő példája nyomán megértjük, hogy az ünnep nem külső adottság, nem önmagunktól való menekülés vagy önmagunkról való elfeledkezés, hanem az Isten világával való érintkezés és az örök javak reménye. Nem a tárgyak szokatlansága és újdonsága adja az ünnep légkörét, hanem a másik személy vagy személyek üzenete és jelenléte, szeretetének hatása vagy emléke. Olyan személyé, aki nem lefelé húz, aki előtt nem zárkózunk be, hanem aki felé kitárulunk, akitől várunk valamit, illetve akinek mi is tudunk adni valamit. Ezért nem tudunk lemondani az örök szeretetközösség, az örök ünnep várásáról. Vörösmarty felkiáltásának sokkal mélyebb értelme van, mint ahogy első hallásra gondoljuk: Lesz még egyszer ünnep a világon! Jézus a maga örök ünnepét ebbe a mondatba sűrítette bele: „Atyám, akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, és lássák dicsőségemet, mivel már a világ teremtése előtt szerettél’ (Jn 17,24). Ez a végső ünnep a szeretet győzelme lesz: az Atya Krisztusnak adja mindazokat, akiket ő szeret, s ezek hálával viszonozzák az ő kitárulását. Csak ilyen örökkévalóságban állhat meg az idő, csak ilyet lehet az élet teljességének nevezni.

A keresztény ünnep

Az apostoli egyház semmiféle ünnepet nem vett át az ószövetségi vallásból. A kereszténység nagy napja a vasárnap lett, Krisztus feltámadásának napja. Ebben meglátták Isten üzenetét, hogy megváltást készít az embernek, s egyben tudatosították az örök ünnep ígéretét, hiszen Krisztus már bement az örök nyugalomba, hogy helyet készítsen övéinek? Az első századokban nincs kötelező munkaszünet ezen a napon, s a vasárnap ebben is különbözött a szombattól. Az egyház csak arra buzdította híveit, hogy a misén való részvétellel ünnepeljék meg ezt a napot, s már Tertullián említi, hogy ennek kedvéért megszakították napi munkájukat. A munkaszünetet csak Nagy Konstantin idejétől kezdik bevezetni, s azóta is valljuk, hogy az ünnep lényege nem a pihenés, hanem a szellemi tartalom, amely az embert kapcsolatba hozza Istennel. A szombat visszatekintés volt a teremtésre, a keresztény vasárnap is a múlt eseményében, Krisztus feltámadásában gyökerezik, de azt a hitbeli meggyőződést fejezi ki, hogy az Atya Krisztus feltámadásában örök hazát, örök lakomát készített gyermekeinek. Az egyház kezdettől fogva a jövőnek, a feltámadásnak reményében élt. A történelem folyamán sok egyházi ünnep alakult ki, de a vasárnapról ma is ez a hivatalos vélemény: „Az egyház minden hetedik napon meg- ünnepli a húsvéti misztériumot az apostoli korból származó hagyomány alapján. Ezt a napot joggal nevezik az Úr napjának. Ezen a napon ugyanis az Úr igéjének meghallgatásával és az eukarisztiában részesedve megemlékezünk az Úr Jézus szenvedé69