Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: "Az egész világ Isten fiainak megnyilvánulását várja"
dolog mértékévé” tenni. Éppen fordított a helyzet, az embert méri le azon a világon, amelybe belehelyezték5. így például az ún. étkezési parancsok, illetőleg tilalmak (vő. Tér 1,29 k; Tér 9,2 kk) bizonyos „rendekbe" sorolják az élőlényeket és nagyon is megfontolt szabályokat adnak a közöttük fellépő konfliktusok megoldására: Az erőszak minimális alkalmazását és a teremtés békéjének a megőrzését tartják szem előtt, hogy az ember és a természet közötti békés egyensúly fennmaradjon.6 Az ember a világ életében „egyszerűen úgy jelenik meg, mint az a lény, aki szolgálatra készen betervezi a föld növényekkel való betelepítését. A természetnek éppen olyan szüksége van az emberre, mint a nedvességre, amely nélkül nem fejlődhetne. Az ember különleges méltóságára hivatkozó semmilyen fölényeskedés ... már csak a teremtményi világ beilleszkedése folytán sem jöhet szóba. Az embernek lehet és egyre inkább kötelessége is szolgálni a földet" — írja Kari Barth.7 Az embernek éppen a teremtményi társaira való tekintettel kell dolgoznia a föld, a világ jövőjén. A teremtéstörténet teológiai tartalmából a mai tanulmányok alapján tehát kitűnik, hogy a világ múltjára való utalása értelmezhető a világ jövőjére is.8 A teremtés teológiai értelmezése szorosan kötődik az ember történeti megtapasztalásaihoz, aki jelenét egy lehetséges jövőből kiindultam és egyben múltjára visszatekintve tapasztalja meg. Isten ószövetségi kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban teljesült be (vö. Jn 1,14.18). — „Az Isten kinyilatkoztatásának számunkra hozzáférhető valóságát a világnak egy bizonyos megtapasztalható teremtményi alakjához köti.’ 9 így a világ teológiailag is az embert övező természetes és történeti valóságot jelenti. Isten ebben a világban akkor és olyan békét ad, amely „minden értelmet meghalad" (vö. Fii 4,7), ugyanakkor magába foglalja a világon belüli békét is. Az isteni teremtésnek egyik célja, hogy kibontakoztassa az élet sokféle formáit. Ezen az alapon vallja Albert Schweitzer: „Adjunk tiszteletet minden életnek!" Jézus ennél többet mond, amikor imádkozni tanít: „Jöjjön el a te országod!" (Mt 6,10). Emiatt a valóság miatt nem utasíthatjuk Isten Országát az elérhetetlen transzcendencia világába. A világnak a jövője Jézus Krisztusban látható jelenlétté vált, mivel „testté lett és közöttünk élt" (Jn 1,14). Isten Országát és az evilági életet sokáig úgy elhatárolták egymástól, mintha semmi közük se lenne egymáshoz. Még Rudoli Bultmann is ezt írja: „Az isteni uralom eljövetele csodálatos történés, amely az emberek hozzájárulása nélkül egyedül Istentől ered."10 Húsz év után viszont Albert Ritschl általános kultúrprogramba veszi fel Isten uralmát, de eltúlozva azt tartja, hogy az „emberek öntevékenységéből származik".11 A helyes megoldás bizonyos kiegyensúlyozást kíván: „Nem a mi dolgunk, hogy mikor valósul meg Isten Országa, de a mi feladatunk, hogy mint Isten munkatársai a világot olyan módon alakítsuk, amely megfelel Istentől tervezett jövőjének."12 A teremtési mivoltunk továbbfejlesztése tehát a mi felelősségünktől függ Isten és a világ előtt, a történelem és a természet előtt. így bontakoztatjuk ki „azt a még soha el nem ért képességünket, hogy miközben rendelkezünk a teremtményekkel, azokat nem kívánjuk elpusztítani; a jövőre tekinve élünk anélkül, hogy eredményeinket erőszakkal akarnánk kikényszeríteni a világból."13 „Az egész természet együtt sóhajtozik ..(Rom 8,22) Emberi környezetünknek teológiáját a Római levélnek ez a verse alapozza meg. Istentől Jézus Krisztusban ajándékba kapott üdvösségünk az egész teremtésre kiterjed. A teremtett világ jelenlegi helyzetét Szent Pál „sóvórgó várakozásként" írja le. A természet sorsközösségben van az emberrel és múlandóságnak, hiábavalóságnak van alávetve. A megfelelő görög szó (mataiotész) teljesebb megértésére figyelve tekintetbe kell vennünk a 21. versben szereplő másik kifejezést „a múlandóság szolgai állapotát", ahol a „ftora" szó nemcsak fizikai romlást, hanem erkölcsi züllést is jelent. Az Istentől jó célra alkotott teremtmény szolgálni kénytelen az ember bűnös követeléseit is. A krisztusi megváltás minden teremtményt ebből a „szolgai állapotból" szabadított fel és a romlandóságból „Isten fiainak dicsőséges szabadságára" (21. v.) vezetett. Az eljövendő dicsőség elsősorban Isten gyermekeinek a sajátja, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Isten gyermekeihez hozzátartozik környezetük is. És amint ez a környező világ „a bűn szolgai állapotába jutott’ általunk, most egyre reménykedik, hogy fölszabadul a bűn, a mi bűnünk szolgaságából. Isten hívása tehát nem szigetelhet el minket az embert környező világtól, hanem kifejezetten az „új teremtésben való részvételre” szólít fel (vö. 2Kor 5,17; Gál 6,15). Szent Pál apostol reményteljes egyetemes távlatot mutat be. Ez az átfogó szemlélet talán soha nem volt annyira aktuális, mint most! Ha az egész világ Isten fiainak megnyilvánulását várja, akkor azok, akik Isten gyermekei, „egészen új módon vegyék komolyan a teremtésért való felelősségüket'.14 A kereszténységgel ezért súlyosan ellenkeznék, ha a környező világ bajaival mit sem törődne, közömbösen, tétlenül a sorsára bíz20
