Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: "Az egész világ Isten fiainak megnyilvánulását várja"
nó. Az egész teremtett világ csak a mi segítségünkkel haladhat a múlandóságon át az Istentől megígért dicsőséges jövő felé és így részesül majd „Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságában”. — „Ez az igazság — írja Karl Barth — a teremtmények figyelme, mely Isten fiainak megnyilvánulására vár. Tehát nem velünk várakozik, hanem reánk vár! 15 A teremtmények sóvárgását az optimisták nem veszik észre, a pesszimisták olyan elesettség- nek tekintik, amely végső pusztulásra ítéli a világot. Az Istenben hivő ember azonban tudja, hogy a világ dolgai reménységben vannak alávetve a múlandóság szolgai állapotának. Jézus Krisztus állította helyre Isten és a teremtmények közötti harmóniát, és az Atya kiengesztelésével nyitotta meg a reménység kapuját: „S majd ha minden alá lesz vetve neki, majd a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen mindenben" (1 Kor 15,28). Az „egész természet együtt sóhajtozik", kifejezi a teremtett világ egymásra utaltságát, nemcsak az elmúlásban, hanem az élet reményében is. Mi, magunk is ilyen állapotban vagyunk, bár bensőnkben hordozzuk a Lélek csíráit, mégis sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását (vö. IKor 11,23). Emberi mivoltunkat állandó feszültségben éljük meg a régi és az új teremtés, a régi és az új ember között. Abban a tudatban, hogy meg kell halnunk, — bár magunkban hordozzuk a „Lélek csíráit” — szorongva kell várakoznunk testünk megváltására. „Megváltásunk még reménybeli!” (24v) — ez a tény nem szűkíti le a megváltás teljességét, hanem azt mondja ki, hogy megváltásunk magában foglal egy olyan beteljesülő ígéretet, amely most csak rejtetten él bennünk. Megváltásunk az eljövendő beteljesülés, amire még várnunk kell, nem valami „második megváltás”, hiszen Krisztus által már részesültünk a megváltásban, ami ezután teljesedik be: Látni fogjuk, amit most még nem látunk (vö. 25. v.). „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van” (1Jn 3,2). Az apostol ebben az állandó várakozásban türelemre, állhatatosságra, hűségre int. A hűség azt is jelenti, hogy egész életünket nem áldozzuk a csupán birtokolható javak megszerzésére, amelyek könnyen eltéríthetnek bennünket végső célunktól, Istentől. Tudnunk kell, hogy „a bűn igézete elhomályosítja a jót és a szenvedély bódulata megrontja az ártatlan lelket.” (Bölcs 4,12) Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy végső célunk nem csupán egyéni, azaz saját lelkünk üdvössége, hanem embertársainkkal és az egész teremtett világgal együtt szeretnénk eljutni ahhoz a beteljesedéshez, amelynek reményét most egy életen át hordozzuk szívünkben és ezzel a sóhajtozó-vajúdó világgal együtt szomjazzuk, sóvárogjuk az Istent. Ha az ember ezzel a látásmóddal fogadja a természetet, élete minden fázisában és minden szálával beleszövődik a világba. Tudja, hogy szebbé, jobbá, egészségesebbé teheti környezetét, biztosíthatja természetes egyensúlyát. A „kegyelem feltételezi a természetet” (gratia supponit natúrom) elve ebben a helyzetben úgy értékelhető, hogy a természetesre nemcsak ráépül a természetfölötti, hanem azt mindenestől át is járja. Isten szeretetében nemcsak részesíteni akarja az egész világot, de saját boldogságát is kiárasztja rá: „Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16) és ilyen módon „Krisztusban kiengesztelődött a világgal" (2Kor 5,19) azért, hogy mindenki részesüljön Isten örömében és a mindenség részese legyen Isten dicsőségének. Mivel az isteni megváltás teljességét ma még csak reményben tudjuk megragadni, ezért várakoznunk kell úgy, amint a földműves várja a termést, az anya várja születendő gyermekét —, nem ölhetett kézzel, hanem tevékeny és bízó felkészüléssel. „Újra teremtek mindent!” (Jel 21,5) A Szentírás, amely az ég és föld teremtésének leírásával kezdődik, az új ég és új föld szent városának ábrázolásával ér véget. Isten a teremtés kezdetén anyamadárként lebeg az üres, a sötét mélységek és vizek fölött, — az újjáteremtéskor viszont az Isten és a Bárány trónjából az élet vizének a folyója fakad (vö. Tér 1,2; Jel 22,1). A kezdet és a vég közötti kifejletét, a harmónia és az egyensúly megőrzését a világban Isten a képmására alkotott emberre bízta. A zsoltáros úgy látja, hogy a világmindenség Istent dicsőíti (vö. 148. zsolt.). Izajás próféta a Messiástól várja a szabadságot és a békét, amint írja: „nem ártanak és nem pusztítanak többé az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Ür ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert” (Iz 11,9). Tritoizajás (56—66. kk.) ezt úgy fejezi ki, hogy Isten „új eget és új földet" teremt (65,17; 66,22). Jeruzsálemet „örömnek" nevezi, népét pedig „ujjongásnak ' (65,18 k.). Az „új ég és új föld" eszméje más összefüggésben, de visszatér az Újszövetségben is. Szent Péter második levele szerint az „első világ ’ bűnei miatt vízben pusztult el, a „máso21
