Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Barsi Balázs: A Naptestvér éneke. Assisi Szent Ferenc és az anyagi világ
megerősítik a „nővér” minősítést: a Nap cselekszik, tehát aktív elem; a Hold és a csillagok pusztán léteznek, tehát passzív elemek: világosak, drágák, szépek. A „clarite" az első nőnemű jelző az énekben, a „pretiose”, drága pedig a szakrális világra utal. Ha nem is állítható, hogy a tudatosság szintjén, a tudatalattiban azonban a „clarite ’ jelző mindenképpen Klára nevéhez fűződik. Ő az a nemesi lány az Offreduzziak családjából, aki 1211 tavaszán, a Virágvasárnapot követő éjszaka, tizennyolc évesen megszökik otthonról, hogy a Portiuncolában Ferenchez és társaihoz csatlakozzék. Ferenc elfogadja követőjének és a bencés apácák közé küldi, miután Klára leteszi a szüzességi fogadalmat. Lehetetlen fel nem figyelni a clarite és a pretiosa együttes előfordulására és arra, hogy Celanói Tamás a Szent Klára élete című művében szintén együtt használja a kettőt; Klára nevével kapcsolatban többször is alkalmazza a pretiosa jelzőt: „Ferenc Klárát a világ megvetésére bátorította, s arra segítette, hogy az Isteni Jegyesnek — ki irántunk való szerelemből megtestesült — őrizze meg szüzességének drága kincsét.” (Clara et pretiosa, — együtt.) Máshol: „Klára Ferenc és társai előtt a gyertyafénynél leteszi drága ékszereit és az Úrnak szentelj magát, s ő maga lett a »lapis pretiosissimus«, az ékkő..” Ismét a két szó együtt. Nem arra kell gondolni, hogy amikor Ferenc a Holdat és a csillagokat „clarite et pretiose"- nek nevezi, gondol Klárára, hanem, hogy ezekkel a jelzőkkel ugyanabba az irányba halad, melyet Klára neve, szüzességének konszekrációja jelez: a szakrális világ felé. A Klárával való találkozás nem csupán egy epizód Ferenc életében. Mélységes fordulat. Amikor radikálisan lemondott a nőről, hogy Istené legyen, akkor úgy találkozik vele, mint Istennek szentelt szűzzel. És Klárát, a nőt a maga transzcendens hivatásával együtt fogadja el: nem mint tárgyat, hanem mint partnert ott, ahol ő igazában él: Isten felé vezető útján. Klára nővér Ferenc egyfajta lelkianyja lesz. Minden fordulópontnál, válságban, elbizonytalanodásban kikéri véleményét, főleg élete végén. A nő képe a férfit vágyainak legmélyén keresztül másik létének titka felé, eredetének homályos misztériuma felé fordítja. Minden kor kollektív tudatalattijában az éjszaka képe asszonyi alakot ölt. Az éjszaka, a hold és a csillagok nem a konkrét asszony, hanem a nőiesség szimbóluma. Az éjszaka nőies szimbóluma többértelmű: jelölheti az életet és a halált, a szellemit, lelkit és az állatit, az üdvöt és a kárhozatot, a lélek fejlődését és visszafejlődését. Az ember ösztönvilágának kétértelműségét jelöli: kinyílhat és bezárulhat. Ferenc nemcsak énjének napos oldalával azonosul, hanem elfogadja ösztöneit is. Ez a megnyílás kiengesztelődést jelent. A Naptestvér énekének további elemzése ugyanezt a világot tárja elénk. Szent Ferenc kibeszéli magát. Ö, aki belső lelki élményeiről alig szól, annak ellenére, hogy gyorsan és igazán kapcsolatba tud jutni emberekkel, ebben a költeményben az őszinteség extázisával oda enged bepillantást, ahol a legmélyebben önmaga. * * * A kozmikus elemek Ferenc számára szakrális világ hordozói, Istenhez vezető közvetítők, mert a Fölséges megtestesült. A külső természet ugyanakkor a belső természetet kifejező nyelv is. Mind a külső, mind a belső természet elveszíti kétarcúságát; nem pusztító erő, nem Istentől elvonó kísértés, hanem csak út, mely hozzá vezet. Innét táplálkozik Ferenc számunkra első hallásra talán érthetetlen mentalitása, hogy testvérnek szólít, és tart minden létezőt. Nála eltűnik az a veszélyes dualizmus, mely az anyag iránt agresszivitárban, az ember iránt pedig tiszteletben nyilatkozik meg, — és amely egymással keveredve egy fenyegetett világot szül, melyben egyetlen érzés dominál, a szorongás. — Ferenc példája arra is utal, hogy nem annyira az anyagon van Isten átka, mint inkább magán a felfuvalkodott és iránytvesztett emberen. Nem is olyan értelemben átok ez, hogy Isten a bűn után külön kitalált valamiféle büntetést. Inkább logikusan a bűn lényegéből fakad, talán magának a bűnnek a része. Az ember és világ kapcsolata zavarodott meg, mert az ember Istentől eltávolodott. A kapcsolat megzavarodott, de soha nem annyira, .hogy a világ megszűnt volna Istenhez vezető út lenni az ember számára, hiszen az örök Ige megtestesülésében fogant a világ is, és az ember is. Jézus Krisztus megváltói halálának érdeme nemcsak a halálból húzta ki a fullánkot, hanem az életből is. Az Úr követésében el lehet oda jutni, hogy eredeti szépségében és valóságában áll elénk az anyag, természetesen a hit fényében. A Naptestvér éneke tanítja, hogy az emberre nem az anyag és erői (atomenergia) veszélyesek, hanem az ember viszonyulása ezekhez. Akármilyen új erő jut az ember kezébe, Isten színe előtt önmagát kell megvizsgálnia, mielőtt azon „uralkodni" akarna. Más szóval: alázatosan kell azt felhasználnia. 18
