Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Megváltalak, neveden szólítalak" (Iz 43,1)
amit a természet rendjében legföljebb szokatlan jelek hirdethetnek és bizonyíthatnak, azért osak új megismerési formában, a hit világánál ismerhető fel. Isten benső kegyelmi megvilá- gosítással maga teszi képessé az embert arra, hogy közeledését felismerje és arra válaszoljon. De úgy, hogy az ember szabadsága megmarad, és bár a kegyelmi segítség arra ösztönzi, hogy igent mondjon, szabadon nemet is mondhat. Más szóval az elfogadás lehetősége megmarad az emberben is, s ez biztosítja a találkozás személyes jellegét; illetve a találkozás csak úgy jön létre, ha felismerjük a háttérben az elfogadó szeretet jelentkezését. Mármost nem vitás, hogy az üdvösség történetének kiteljesedése a megváltás, ezért az elfogadó szeretetnek is ott kellett csúcsosodni. Az egyéni hitnek a megváltó Istenre kell irányulnia, mert csak akkor van üdvtörténeti alapja. A megváltás ígérete A hit szempontjából egyáltalán nem közömbös annak megfontolása, hogy Isten a kinyilatkoztatást a történelem keretében adta. Nem csak azt akarta megmutatni, hogy a megváltás az egész emberiségnek szói, hanem azt is, hogy a megváltással az egész emberi életet és történelmet akarja célhoz vezetni Megtehette volna azt is, hogy külön minden emberrel megismerteti magát és a hitet meghagyja ebben az egyéni keretben. De az ilyen megismerésből lényeges vonások hiányoztak volna. Elsősorban az, hogy Isten mindenkié, nemcsak az enyém. Másodszor hiányzott volna az embertársi szeretet megalapozása. Isten mindenkit üdvösségre akar vezetni, nemcsak engem, s ha ő ehhez az irgalom, a türelem, a megbocsátás és a segítés módszerét választotta, akkor az én életemben is ez az erkölcsi magatartás az igazi érték. Bennünk a hit vonalán is megvan a kísértés, hogy Istent úgy fogjuk fel, mint egyéni életünk kiszolgálóját. S ha a rossz jelentkezik életünkben, azt hajlandók vagyunk úgy magyarázni, hogy Isten nincs, vagy nem törődik velünk. Csak a történelmi kinyilatkoztatás győzhetett meg arról, hogy Isten nagy, felfoghatatlan és, hogy ő a szeretet titka. Ö Istene és atyja az én ellenségeimnek is, neki megvan a célja azzal, hogy együtt engedi növekedni a búzát és a konkolyt, neki joga van ahhoz is, hogy különféle szerepeket juttasson az embereknek, és megköveteli, hogy ne irigyeljük azt egymástól. A kinyilatkoztató Isten tiltakozott az ellen, hogy az ószövetségi nép kisajátítsa őt magának, ellenben világosan kifejezésre juttatta, hogy minden kiváltságot úgy ad, mint feladatot és szolgálatot. Jézus Krisztus története mutatja, hogy amikor őbenne Istennek ez az egyetemessége és felfoghatatlansága konkrétan jelentkezett, sok ember nemcsak értelmetlenül, hanem ellenségesen állt vele szembe. Ha elképzelt istenséget várunk, az igazi Istennel nehéz találkozni. Milyennek mutatkozott tehát Isten a megváltás ígéretében és előkészítésében? A teológia már régen feldolgozta azokat az adatokat, amelyeken kérészül Istennek a szellemisége, kizárólagossága, transzcendenciája, szabadsága és irgalma kinyilvánult Most csak olyan utalásokra akarok kitérni, amelyek — mai szóval élve — a találkozás élményszerűségére vonatkoztak, s amelyekben kifejeződött, hogy Isten elfogadja, a magáénak vallja teremtményét. Isten életre, sőt a magával való életközösségre teremti az embert, nem halálra. S ezt az adományát akkor sem vonja vissza, amikor az ember a bűnbeesésben igazi, gyarló embernek mutatkozik. Nem azt vallja magáénak, ami a bukott emberiségből megmarad, hanem arról gondoskodik, hogy az ember talpra álljon: az asszony ivadéka széttiporja a kígyó fejét (Tér 3,15). Az elveszett paradicsom és fájdalmas valóság lesz, de a végső győzelmet nem hiúsítja meg. Isten azt az embert sem tartja magától idegennek, aki hátat fordít neki. Tudja, hogy a bűnbánatban egy elmélyült, szerény és hálás ember tér vissza hozzá, akinek boldogsága lesz az a tudat, hogy elfogadják és visszafogadják. Később majd Jézus Krisztus a tékozló fiúról mondott példabeszédben veszi fel az üdvösség történetének ezt a vörös fonalát. Az ember a maga útján akar nagy lenni, ki akarja vonni magát az atyai tekintély alól, de a szeretet akkor is hatalmasabb marad. Talán az ember csak akkor tud hűséges lenni, ha megtapasztalta a megbocsátó szereletet? Az üdvösség történetének központi gondolata a szövetség Isten és ember között. Lényegében ez is a kölcsönös elkötelezettség és elfogadás kifejezése. De azzal a megszorítással, hogy a szövetség istentől indul ki, s ő adja az embernek az erőt is a szövetség megtartásához. Az ő részéről tehát az elfogadás nagyobb. Azonkívül magát is a szövetség keretében ismerteti meg, itt mutatja ki népe iránt a türelmét, megbocsátását, hűségét, jóakaratát, de természetesen hatalmát és szentségét is. önmagának tartozik azzal, hogy a szövetségi hűségben is megmaradjon Istennek, aki a jót jutalmazza, a rosszat bünteti, s aki a türelmét azért mutatja meg, hogy az embert jobb belátásra, bűnbánatra indítsa. A szövetséget teljesen félreértették azok, akik úgy gondolták, hogy Istennek szüksége van a földi népre, azért kötelezte el magát neki. Ezzel az elbizakodott vallásossággal szemben mindig jelentkezett az a „maradék", amely felemelkedett Isten gondolatához, tudott engesztelni és imádkozott 195
