Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Sólymos Szilveszter: Lelkipásztori gondolatok a művészetről
TEOLÓGIAI-LELKI PÁSZTORI KÉRDÉSEK LELKIPÁSZTORI GONDOLATOK A MŰVÉSZETRŐL Hogyan gondolkozzék a lelkipásztor a művészetről? Ezek a sorok lelkipásztoroknak szólnak. Nem a szakember ítéleteinek súlyával hangzanak el, hanem a pasztorális tanár és a lelkipásztor gondolatai arról, hogy mi a művészet helye és jelentősége lelkipásztori munkánkban. Mi is a művészet? — Tekintsünk el most a művészetfilozófiák és esztétikák meghatározásaitól. Egyszerűen valami, ami segíti az emberből felszínre hozni a legmélyebbet; ami megsejteti a transzcendens világot, az Istent. Minden igazi művészet valamiképpen Istenhez vezet; a végsőkre, illetőleg az élet „közepére" irányítja az ember figyelmét. A következőkben a művészetet a szó legtágabb értelmében vesszük: mint építészetet, szobrászatot, festészetet, zenét, mozgásművészetet, költészetet stb., tehát mindazt, ami az értelem mellett az összemberi alkotó-alakító tehetséget érinti és igénybe veszi. Minden művészet az ember legmélyebb igényeinek felel meg, mert az ember — mint Isten képmása — belső ösztönzést érez, hogy színekben meg formákban, szavakban és agyagban, dallamban és mozgásban fejezze ki mindazt, ami a lelkében végbemegy. Az igazi művészet ezért a lélek kultúráját minden más tevékenységnél jobban gazdagítja. A kinyilatkoztatás, annak teljessége a második isteni Személy megtestesülése, Isten legtökéletesebb „művészi alkotásával" ajándékozta meg az embert; az isteni és emberi világ ezen találkozása azóta is nagy inspirálója lett minden művészetnek. Bár Jézus — tudomásunk szerint - nem beszélt soha a művészetekről, maga sugározta a nemeset, a magasabb- rendűt, a tökéleteset. Az egyház, amint meggyökerezett a környező világban, átvette annak kultúrájából mindazt, amivel meg tudta éreztetni a kinyilatkoztatás értelmét és szépségét. Erről beszélnek már az ősegyház bazilikái, rítusai, énekei stb. A hivő ember mindig arra törekedett, hogy Istennek a hibátlant, a szépet tudja adni. Ezzel nevelt egyúttal arra a tiszteletre is, amelyet a szent dolgok iránt kell tanúsítanunk. - A földi életben csak véges jelekkel tudunk beszélni a Végtelenről, a természetfelettiről; ezeket a jeleket kellett emelkedett, művészi formában közelhozni az emberekhez, hogy annak a „másik” világnak vonzását megtapasztalják. A kereszténység terjedése során lassan kialakult az ún. keresztény művészet. A fogalmi tisztázás nem is könnyű: mi teszi a művészetet kereszténnyé? - Sokan nem is szívesen használják a keresztény művészet vagy éppen az egyházművészet kifejezést, hanem helyette a „szakrális művészet" általánosabb kifejezését tartják megfelelőbbnek. - Ha mégis arra kellene válaszolnunk, hogy mi tesz egy művészi alkotást keresztény jellegűvé, talán azt mondhatnánk; az általa kifejezett keresztény tartalom és a mögötte kitapintható hitbeni magatartás. Nem véletlen, hogy egy-egy kor művészi alkotásaiból — pl. egy románkori szoborból - sugározni érezzük alkotójának és korának egész szellemiségét, hitét. Hogy a kereszténység és a művészetek kapcsolatát jobban megértsük, idézzük fel II. János Pál pápa néhány gondolatát, aki az NSZK-ban tett látogatása alkalmából Münchenben, 1980. nov. 19-én a művészek és írók előtt beszélt erről a témáról. — A pápa rámutatott arra a tényre, hogy a művészetek és az egyház a századok folyamán milyen termékenyítő kapcsolatban állottak egymással. Ez az együttműködés csupán a XIX. században lazult meg, amikor az autonómia nevében és a szekularizáció következtében az egyház és a művészetek szövetsége erősen meggyengült, sőt köztük egyre szélesedő árok teremtődött. Kölcsönös vádaskodással illették egymást, és az egyház mindinkább védekező állásokba húzódott vissza a hitellenes világ művészete elől. Jelentős helyzetváltozást hozott magával a II. Vatikáni zsinat, ahol a nyitás és a dialógus volt a jelszó. Az egyház elismeri a művészetek sajátos autonómiáját, de továbbra is pásztor akar lenni az ember gondja és méltósága érdekében egy olyan világban, amely minden alapvető értéket megkérdőjelez, sőt kockára tesz. 177
