Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Luther Márton időszerű öröksége
(consecratio mundi). Azt, hogy az evangélium üdvösséget ígér az egész emberiségnek és így benne az egyes embernek. Az a hit, amely csak önmagának kívánja az Istennel való közösséget, miközben úgy gondolja: megfeledkezhet arról az emberiségről, amelynek ő is tagja, az már nem az a hit, amelyről Luther beszélt. Az ember egyszerre igaz és bűnös A bűnös ember megigazulásának egy másik, ha nem is egyetlen összefoglaló megfogalmazása a sokat idézett és szállóigévé vált tétel: az ember egyszerre igaz és bűnös, „simul iustus et peccator”. A gondolat, több változatban is, már ott érlelődik Luthernek a Római levélről tartott előadásában. Néhány példa: „...Egyszerre igaz és bűnös, bűnös a tényállás (re vera), de igaz a beszámításból és az ígéretből." „A Krisztusban megigazultak nem bűnösök, és mégis bűnösök.” „Egyetlen kereszténynek sincs bűne, és minden kereszténynek van bűne.” „Tudjátok, hogy noha igazak, tiszták, szentek vagyunk, mégis bűnösök, megiga- zulatianok és elítéltek is vagyunk". „Az isteni beszámítás (reputatio) által valóban és teljesen igazak vagyunk... Ugyanígy valóban és teljesen bűnösök is vagyunk, azonban csak ha magunkra tekintünk." Szükségtelen említeni, hogy a trentói zsinat elutasította a tételt és világosan megfogalmazta a bűnös ember megigazulását, miszerint a kegyelem és a Lélek ajándékainak szándékos elfogadása által a méltatlanból igaz, Isten ellenségéből Isten barátja lesz (vö. DS 1528). Elgondolkodtatóbb viszont, hogy jó szándékú és nyílt szellemű katolikus keresztények ma is a „tipikusan lutheri mintha teológia" leplezetlen formáját gyanítják Luther tételében. Annak bizonyítékát látják benne, hogy Isten a bűnöst nem teszi megigazulttá, csak úgy tesz, mintha a bűnös igaz volna, amennyiben a bűnöket nem számítja be neki. Ilyenformán katolikusoknak végső soron logikai és teológiai értelmetlenséget jelent, mert vagy igaz az ember, és akkor nem bűnös, vagy bűnös, és akkor nem megigazult. Közelebb kerülünk Luther megértéséhez, ha újra figyelembe vesszük: a reformátor a kegyeimet és a bűnt nem a hagyományos teológia modelljében (minőségek) értelmezte, hanem a személyes kapcsolat mintájára. Bűn és kegyelem ellentétes irányú viszonyok. A bűn az embertől kezdeményezett, Istennel szembeszegülő, őt megvető kapcsolat, vagy úgy is mondhatnánk, Isten és az ember szövetségének egyoldalú felbontása az ember részéről. Ezzel szemben a kegyelem: a megigazulás, a barátság, a közösség, az odahajlás kapcsolata, amelyet az Isten az ember minden bűne ellenére, minden bűnével szemben szüntelenül újra vállal. A két kapcsolat egyidejűsége azonban a katolikus teológusnak újabb megoldhatatlannak látszó kérdéseket vet fel. Luther szerint ugyanis az Istennel fennálló barátságban továbbra is megmarad az ember bűne. Mégpedig nem a katolikus hagyomány értelmében, miszerint engedelmességből és szeretetből fakadó cselekedetek után újra bűnöket követhetünk el, hanem abban az értelemben, hogy a bűn, Luther erőteljes kifejezése szerint mint egy „nyugtalan állat” állandóan bennünk lakozik. Az ember szíve gyökeresen gonosz, bűnös és lázadó. Olyannyira, hogy minden belőle sarjadó tett, legyen jó vagy rossz, már gyökerében magába szívja a mérgeket. A megigazult embernek tehát Isten megbocsátó irgalmába vetett hitét saját szívére kell vonatkoztatnia. így a bűnnek és a hitből származó megigazulásnak állandó, egy pillanatra sem felhagyó együttélése áll fenn. És éppen ez a koegzisztencia a megigazult állapot belső szerkezete ezen a földön. Ezek után, úgy tűnik, mégiscsak igaz: a „simul iustus et peccator" tételéből az embertől nem sokat váró pesszimizmus olvasható ki. ügyelnünk kell azonban arra, hogy a „gonosz szív" Luther számára nem az emberi egzisztencia elemzésének az eredménye vagy a mélypszichológia ügye, hanem mindenekelőtt és végső soron vallomás. Olyan vallomás, amely nemcsak a „ne kívánkozz” (concupiscen- tia) bibliai szövegeire támaszkodik, hanem a Szentírásnak az ember üdvösségéről és kárhozatáról összegyűjtött hittapasztalatainak összesített kijelentésére. Ha ennek a hitnek a belső terében Isten előtt önmagomról beszélek, akkor csak Így szólhatok: Istenem, előtted bűnös vagyok, sohasem vagyok méltó a te üdvösségedre. Ez volt minden idők minden keresztényének a tapasztalata. Éppen a szentek voltak azok, akik a legnagyobb bűnösöknek vallották magukat, és nem jámbor túlzásból, hanem reális felismerésből. És a vallomás helyén egy katolikus keresztény sem tud lényegében mást mondani mint ezt: „Istenem, köszönöm, hogy bűneim ellenére is elfogadsz, s a magadénak ismersz.” Valahol itt keil keresnünk a „simul” végső alapját, az imádság realitásában (Gebetsrealität), az Isten előtt álló ember imádkozó önfeltárásában és önkifejezésében. Mert nem az „elméleti” ismeretben hanem csakis az Istennel én-te formában szóló beszédben tárul fel az ember állandó, megmaradó bűnössége, és csakis itt, ezen a helyen — különben hogy volna imádság! - fogadható el Isten kegyelméből fakadó irgalmas megbocsátó igéje. Úgy látszik a „simul” dogmatikai-elméleti megfogalmazása utólagos nyelvi változata annak a kijelentésnek, amelynek eredeti helye az Istennel folytatott párbeszéd. Ha tehát a sokat 157
