Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Luther Márton időszerű öröksége

vitatott kijelentést az absztrakciók világából kiemelve, visszaültetjük az Isten és az ember személyes kapcsolatának talajába, akkor a katolikus keresztényeknek is gazdag gyümölcsöt teremhet. Ismételten arra emlékeztet minket — amit különben minden istentisztelet elején kimondunk: én igen nagy vétkem —, hogy Isten elé csakis semmirekellő voltunkban léphetünk, annak tudatában, hogy semmi szolgák vagyunk.

Isten elrejtőzik és megnyilatkozik

A megigazulástan legvégső értelme Luther szerint Isten istenvolta (Gottes Gottsein). A teológia egyetlen tárgya az istenvolt, Luther szavaival: ,,A teológia voltaképpeni tárgya a bűn miatt adós, elveszett ember és a megigazulttá tevő, a bűnös embert megváltó Isten. Mindaz, amit ezen a tárgyon kívül a teológiában kutatnak és vitatnak, tévedés és méreg.” Vagyis nem Isten „önmagában" a hittudomány témája, amint ezt a középkorban vallották, hanem a bűnös emberrel megváltó kapcsolatban álló Isten. így a „simul iustus et peccator” tételében kifejezésre jutó emberkép után szólni kell még az „elrejtőző és megnyilatkozó Isten” istenvoltáról.

Ha Isten és az ember kapcsolata személyes, akkor az ember a kinyilatkoztatott szó által ismeri meg Istent. így viszont a „keresztény ember érzékszerve egyedül a fül.” De kicsoda a kinyilatkoztató Isten, és hogyan hallja meg az ember az ő szavát? Luther Isten lényegét abban látja, hogy Isten önmagát „ellentétében” rejti el („absconditus sub contrario”). De Isten rejtettsége nem láthatatlanságát („invisibilis”), hanem a világgal fennálló kapcsolatát, közelebbről a világban való működését jelenti. Isten az ő működésében annak ellentétébe rejtőzik, amit az ember Istentől várna vagy, amit az isteni cselekvés jelének tartana. Ez mindenekelőtt a tapasztalatnak és az értelemnek szól. Luther már a Római levélről tartott előadásában így fogalmaz: „Isten műve szükségszerűen el van rejtve és nem válik felismerhetővé, amikor megtörténik. De nem másutt van elrejtve, mint felfogásunk és gondolkodásunk ellentétében.” De miért nem ragadjuk meg Isten művét? Az 1525-ben Erasmus ellen írt írásában így válaszol a kérdésre: „Nézd, Isten úgy vezeti ezt a testi világot a külső dolgokban, hogy ha az emberi értelem ítéletét tekintjük és azt követjük, kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy vagy nincs Isten, vagy igazságtalan ... Mert nézd csak a gonoszoknak mennyire a kívánságuk szerint megy a soruk, ellenben a jóknak meg oly annyira nyomorúságosán . . " A rossz kérdése annyira gyötri, hogy benne Isten létének lehetséges cáfolatát látja. Már-már a blaszfémia határán járva mondja: „Isten úgy mutatkozik be, mint a sátán”. Isten az ő „kormányozását... a világban olyan csodálatos módon" vezeti, „hogy ahol azt gondoljuk az ördög vagy a halál van, ott van a legközelebb."

De nemcsak a tapasztalat s az értelem, hanem a hit előtt is rejtve marad. Mert a hit e kegyelmes Istent keresi, és a Bíróval találkozik. — Az ajándékozó Istenre vár, és a követelő Istenre lel. Isten szeretete után kérdez, és Isten haragja válaszol nelCi. „A kegyelem belénk öntése a harag alakjában van elrejtve" - így a fiatal Luther. Isten rejtettsége Isten működésének a lényegéhez tartozik. Isten művének rejtve „kell" lennie. „Ez az Isten igéjének és akarata rendelkezésének a természete; először elpusztítani, ami bennünk van, megsemmisíteni, amik vagyunk, és így fölépíteni, ami az övé.” Az idézetből kitűnik, Isten működése — akár a világ kormányzásában, akár a bűnös megigazulttá tevésében — nem öncél. Nem a harag, az ítélet, a követelés az ilyen cselekvés célja, hanem a kegyelem és az ajándékozó szeretet. Ezért Isten elrejtőző működése, bár Isten „természetéhez” tartozik, nem az ő voltaképpeni kinyilatkoztató formája, hanem sokkal inkább az, ami ezt a voltaképpeni kinyilatkoztató formát elrejti. Luther ezt a gondolatot szívesen fejezi ki olyan módon, hogy Isten ítélete és megsemmisítése „idegen mű” (opus alienum), ezzel szemben az ő „valódi műve" (opus proprium) szeretet és kegyelem. A hit dolga, hogy áthatoljon az ellentéten, amely mögé Isten igazi működése és az ember iránt való jóindulata elrejtőzik, és ugyancsak a hit ügye, hogy a külső látszat s a belső félelem ellentéte mögött felismerje a kegyelmes és szerető Istent. A hitnek „Isten ellenére Istenhez kell hatolnia és kiáltania." Az embernek Isten „ítélőszékétől" Isten „kegyelmi trónusához" kell „menekülnie” és hozzá kell „fellebez- nie". Isten elrejtettsége egyenesen az egészséges hitet szolgálja, mert „a hit olyan dolgokra irányul, amelyeket nem látunk."

Ezen a helyen ismét időszerűvé válik az ószövetségi Jóbra emlékeztető Luther öröksége. A katolikus keresztény is érzékeli, hitének olyan világban kell helytállnia, amely Isten távolléte miatt szenved. A bűn, a rossz, a tehetetlenség egyéni és kollektív súlya alatt állóképességet egyedül az a hit ad, amely „Isten tehetetlensége” mögött felismeri Isten szeretetét. Ugyanakkor az evangélikus keresztényeknek is fel kell ismernie, Isten több, mint az emberi üdvösség forrása; nem ismerjük igazán a megigazulttá tevő Istent, ha ezt a „több”-et nem vonjuk be a teológiai kérdések körébe.

158