Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Luther Márton időszerű öröksége
ség volna egy előadás keretében. Ehelyett azok a sajátosan lutheri formák kerülnek szóba, amelyek tartalmilag szinte egyenértékűek a megigazulástannal, csak más-más oldalról vetnek rá fényt, más-más vonatkozásba emelik tartalmát. Amint Luthernek meggyőződése volt, hogy Szent Pál teológiájának és az evangéliumnak középpontja a bűnös megigazulása, éppúgy bizonyosra vette, hogy az elmélkedésekben és a hitvitákban kijegecesedett teológiai tételei ugyancsak központi articulusáról szólnak. Egyedül a hit által, tettek nélkül Amikor szóba kerül Luther hitértelmezése, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a reformátor szerint az üdvösség és a vele azonos fogalmak, mint kegyelem, megigazulás, megbocsátás nem az embert az isteni természet szintjére felemelő, és ezáltal a bűnöket megszüntető isteni minőség az emberben, hanem Isten és az ember személyes kapcsolata. Pontosabban szólva: Isten odafordulása, aláhajlása az emberhez, vagy Luther sok félreértésre okot adó szavával „favor Dei", Isten jóindulata az ember iránt. Kora eltárgyiasult teológiájának hátterében érthetővé válik személyes kegyelemtana. „üdvösségünk nem a szubsztancia létmódjához tartozik, hanem a relációhoz" — tanítja. A megigazulttá tevő hit nem lehet azonos azzal a hittel, amely a Bibliában közölt történeti eseményeket igaznak tartja. Az igaznak tartó hitet ki kell egészíteni azzal a reflexióval, amely elfogadja ezeket az eseményeket, és a bűnös egzisztenciára vonatkoztatja. Azzal, hogy az üdvösség pro me, értem történt. Luther egyik adventi postillájában (1552) így szól erről: „Az a hit, amely egyben keresztény hit is, ha minden megingás nélkül hiszed, Krisztus nemcsak Szent Péternek és a szenteknek volt ilyen ember, hanem magadnak is, igen magadnak sokkal inkább, mint másoknak. Üdvösséged nem abban áll, hogy hiszed, Krisztus Krisztus volt a buzgó embereknek, hanem hogy Krisztus neked és a tiéd. Ez a hit teszi, hogy neked Krisztus tetszik és a szívben édesnek ízlik, majd aztán következik a szeretet és a jó cselekedetek.” És egy 1535- ből származó vitairatában hasonlóképpen tanít: „A megszerzett hit, ill. a szofisták „belénk öntött” hite azt mondja Krisztusról: hiszem, hogy az Isten Fia szenvedett és feltámadt. És itt nem megy tovább. A valódi hit azonban azt mondja: hiszem ugyan, hogy Isten Fia szenvedett és feltámadt, de egészen értem, a bűneimért, és ebben bizonyos vagyok ... Ha tehát hisszük, hogy „értem” vagy „értünk", ez hozza létre azt az igaz hitet, és elhatárolja minden más hittől, amely csupán a megtörtént eseményeket hallja.” Itt valóban a lutheri hitértelmezés szívdobbanását halljuk. És mégis úgy tűnik, hogy a „pro me”, mint a Krisztusesemény feltétlen érvényességébe vetett szilárd bizalom kifejezése, a katolikus hivő esetében is kielégíti a teljes megtérés leírását, ha a hagyományos katolikus teológia keretében a „feltétlen” mozzanatát a szeretethez, az önreflexiót pedig a reményhez számítjuk. Mindkét esetben ugyanaz az eredmény: egyedül a hit tesz megigazulttá, amely egyúttal — Isten ajándékaként - az egész ember megtérése is. A különbség Luther és a hagyomány között egyedül abban áll, hogy az egyik esetben Isten és az ember kapcsolatának teljességét a „szeretet”, a másik esetben pedig a „hit” fejezi ki. Bár a különbség nem jelentéktelen, de ez nem változtatja meg a hit és a felebaráti szeretet cselekedeteinek sorrendjét. Néhány szó erejéig érdemes még arra gondolni, hogy a hit és cselekedetek olykor mai napig tartó vitáinak felszíne alatt voltaképpen a két egyház hitgyakorlata mindig is egyforma volt. Hiszen nincsen olyan katolikus hivő, aki ne vallaná, hogy az ember, akár egy elrontott élet végén is, ne bízhatna Isten megbocsátó irgalmában. Másrészt viszont olyan evangélikus sincs, aki tagadni merné a jó cselekedetek gyakorlatát. És joggal, hiszen Luther számtalanszor biztatott rá. A hit nem kérdezi — mondja egy helyütt — „kell-e jó cselekedeteket végezni, hanem még mielőtt kérdezi, már meg is tette, és mindig cselekvésben van." Igaza volt K. A. Meissinger-nek, aki évtizedekkel ezelőtt salamoni ítélettel megállapította: „A lutheránusok nem tagadják a jó cselekedetek szükségességét, a katolikusok meg nem tagadják a kegyelem primátusát.” A viták elcsendesülő hullámai után tág lehetőség nyílik arra, hogy evangélikusok és katolikusok kölcsönösen gazdagítsák egymás teológiáját és hitéletét. Ma katolikus teológusok is szívesen beszélnek a hitről, mint bizakodó, bátor ön- átadásról. Vallják, a hithez hozzátartozik a kísértés is. Érzékelik, a rejtőző Isten a hivő számára is titok. Jól tudják, az egyház a személyes hit számára is otthont kíván nyújtani. Hiszik, a világ eszközeivel egyetlen embert sem lehet hívővé tenni. És nem feledkeznek meg arról, hogy nem a cselekedet avatja jóvá a személyt, hanem fordítva, a személy a cselekedetet. Vagyis a tettek ugyan a hit kifejező formái és megtestesülései, és annak is kell lenniük, de sohasem helyettesíthetik magát a hitet. Ugyanakkor evangélikus teológusok is látják, hogy Luther egykori gondolatai a hitről és a szeretetről mennyire az Isten előtt álló egyes emberre összpontosultak. A XVI. század óta azonban annyira megváltozott a világ, hogy az egyes ember szinte az egész emberiség boldog vagy szenvedő részese lett. Ezért joggal fedezi fel nemcsak a katolikus teológia a kegyelem világot érintő vonatkozását, valóságát 156
