Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - KÖRKÉP - Sulyok Elemér: Luther Márton időszerű öröksége
az a szorongó igyekezet, hogy megszilárdítsa, ami megingott, és nem emészti az az utópisztikus buzgalom, hogy új világot teremtsen a régi helyén. Egyrészt érzi a történeti hatalmak és formák időbeliségét, korhoz kötöttségét, amelyek nélkül a kortársak szerint nem állhat fenn a világ, másrészt ragaszkodik a középkori világképhez, amellyel viszont a humanisták szerint nem lehet lerakni a természettudományok alapjait. Az ő esetében azonban nem az volt a döntő, hogy mit is tartott reálisnak, hanem sokkal inkább az, minek az alapján, milyen szemszögből mérje fel és ítélje meg a valóságot. A „súlyos gondolatok", a megrázkódtatások, a megrendítő kísértések voltak az ő osztályrésze. Annyira, hogy egész teológiája egy mélyen megrendült ember hitvallása arról, ami szorongatta, és árról, ami megszabadította. De a megrázkódtatások nem kívülről támadtak rá, hanem belülről törtek fel. Mert számára többé nem a kozmosz volt a démonok lakhelye, hanem a saját szíve. „Szajha ész”-ről beszél, ugyanakkor a földi dolgokat az értelemre, „Isten legjobb adomá- nyá"-ra bízza. „Szolgaságba vetett akarat”-ról ír, noha a „legyőzött világ”-ban otthonosan érzi magát. Nem tart az eseményektől, nem fél a teremtéstől, mert hiszi: a Teremtő irgalmas kezében van léte. Az ember szabadsága és függetlensége a legszorosabban összefügg a kegyelmi ajándékokkal, a gyermeki állapottal, végső soron Isten atyai voltával. Minden ettől függ. Ettől függ, mivé lesz a világ: otthonná-e vagy pokollá. Ettől függ, hogy mivé válik az ember: szabaddá-e vagy szolgává. Egyszóval minden a megigazulástó\ függ. A megigazulástan Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, ez volt Luther kopernikuszi fordulata. Belső hitbeli tapasztalataiból, a Szentírás tanulmányozásából arra a felismerésre jutott, hogy a bűnös ember megigazulása kegyelemből, hit által történik. Az ún. toronyélmény, amelynek időpontját a szakemberek 1513 (a zsoltárok kommentálásának éve) és 1518 (a Római levél és a Zsidókhoz írt levél kommentálásának éve) közé teszik, olyan elemi erővel ragadta meg, hogy egész életútját meghatározta. A fiatal, Szent Pált exegetizáló szerzetes hitbéli bizonyossága a polémiák kereszttüzében megedződve hamarosan hitágazattá sűrűsödik. 1520-ban „egy szegény ember ajándéka"-ként átnyújtja a pápának „A keresztény ember szabadságá’ -ról írt művét, amelyben összegzi a megigazulásról szóló tanítását. Az elutasítás után, még 1537-ben is, egy hamarosan összehívandó zsinat reményében kész minden engedményre, ha elfogadják tanát,' amelyet „A schmalkaldeni cikkek” első és főtételében így fogalmaz meg: „Jézus Krisztus, Istenünk és Urunk, meghalt bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért”, Róm 4,25 ... Minthogy ezt így kell hinnünk és másként semmiféle jócselekedettel, törvénnyel vagy érdemmel nem tudjuk elnyerni vagy megszerezni, ezért világos és kétségtelen, hogy csak az ilyen hit igazít meg bennünket, ahogyan Pál mondja Róm 3,28-ban: „Azt valljuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedete nélkül ... Ettől a tételtől nem térünk el, ebből semmit sem engedhetünk, még ha az ég és föld összeomlik is mindazzal együtt, ami nem maradandó ... Ezen a tételen alapszik mindaz, amit mi a pápával, az ördöggel és az egész világgal szemben tanításunkkal és életünkkel vallunk. Ezért kell ebben egészen bizonyosaknak lennünk és nem szabad kételkednünk. Máskülönben vége mindennek s igaza lesz és győz velünk szemben a pápa, az ördög és bárki I” Ez tehát a „megigazulás articulusa", amelyről Luther más helyütt így nyilatkozik: „Ha áll ez az articulus, akkor áll az egyház, ha megdől, akkor megdől az egyház.” És a schmalkaldeni cikkek évében fogalmazza meg a sokat idézett mondatot: „A megigazulásról szóló hitcikkely a mestere, fejedelme, ura, irányítója és bírája minden más tanításnak, minden egyházi tanítást megőriz és ural, s kiegyenesíti a lelkiismeretünket Isten előtt. E nélkül a hitágazat nélkül a világ teljes halál és sötétség." A megigazulástan tehát minden teológiai kijelentés összefüggésének rövid kiadása, „Kurzformel”-je. Találóan állapították meg többen is: a megigazulás hitágazata „formális összefoglalása az evangélium szerinti Krisztus- hirdetésnek”. Formális, mivel nem tárja fel azonnal a teljes hittartalmat, hanem arra a mércére utal, amelyen minden hitigazságot meg kell mérni. Ebben az értelemben valóban „articulus stantis et cadentis Ecclesiae”. Az elmúlt évtizedek beható katolikus Luther-kuta- tása igazolta (Lortz, Küng, H. O. Pesch): a megigazulástan ma már nem lehet vízválasztó a katolikus és az evangélikus egyházak között. „Ha a főtétel értelmezésében egyek vagyunk, miért ne lehetnénk egyek a többiekben is?” - kérdezi Lortz egyik tanulmányában. Igaz, a fogalmi készletben különbözünk, de szükség van-e arra, hogy elvont bölcseleti kategóriákkal visszautasítsuk Luther egzisztenciális-perszonális gondolkodásmódját? Megszívlelendő, amit Fries válaszol a kérdésre: Mindkét struktúra és kategória-rendszer nemcsak hogy egymás mellett élhet, hanem nyitva is áll egymás számára, sőt szükségük van egymásra, nehogy az ontológiai megmerevedjék és ezzel a perszonális elpárologjon.” A megigazulástannak szétágazó tartalmi gazdagságát akárcsak felvillantani is, merész155
