Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: A hit és művészet új párbeszéde
TÁVLATOK A HIT ÉS A MŰVÉSZET ÚJ PÁRBESZÉDE ,,A művészettel belép a teremtő erő a kereszténységbe. A szeretet főparancsa is teremtő erő. Krisztus keresztáldozata a szeretet mindent felülmúló extázisa volt. A kereszténységnek ezt az extatikus erőt kell kifejeznie művészetében” — Günter Rombold idézi ezeket a szavakat az Osztrák TV „Kunst und Kirche" fórumvitájából.1 „A múltban az egyházat joggal tekintették a művészetek anyjának . . . Később az egyház és a művészetek kapcsolata meglazult, sőt mondhatnánk, ellenkezőjére fordult...” így jellemezte a korábbi helyzetet II. János Pál pápa müncheni beszédében, ahol háromezer művész és újságíró előtt újította meg az egész egyház nevében a párbeszédet (1980. nov. 19.). A II. Vatikáni zsinat elvileg új alapokra helyezte az egyház és a mai kultúra, és ezen belül a művészet „meglazult kapcsolatát”. Az „Egyház a mai világban” rendelkezés 36. pontjában kifejti a földi dolgok jogos autonómiáját, elismeri a tudományok és a művészetek saját módszereit, utalva az I. Vatikáni zsinat kezdeményezésére? — Á Liturgikus rendelkezés VII. fejezete kiemeli, hogy „ a szépművészetek az ember teremtőkészségének legnemesebb megnyilatkozásai.” Urban Rapp OSB, a jelentős VII. fejezet alapos elemzője3 nyomatékolta, hogy a szűkszavú szöveg azt sürgeti, hogy az istentisztelethez kapcsolódó (szakrális) művészetek a természet- feletti dolognak igazi jelei és képei legyenek (vö. 122.), és a liturgikus cselekményekhez illően segítsék a hívek aktív bekapcsolódását. A püspökök inkább ügyeljenek a nemes szépségre, mint az anyagi értékre, és arra, nehogy torz formákkal vagy középszerű, giccses jelleggel sértsék a hívek vallásos érzékét (124) — Lényegében azonban a zsinat szabadságot adott a művészeknek. Rapp úgy ítéli meg, hogy a művészet a megújult liturgikus élettel együtt válhat a lelkipásztorkodás korszerű előmozdítójává. A zsinati indítás ellenére azonban a megújulás egyre késett. Az egyház nem tudott párbeszédet kezdeni az állandóan változó, már-már széteső művészeti irányzatokkal. A keresztény művészek között pedig különösen az volt vitatott, hogy a dokumentum milyen értelemben hangsúlyozza a műVSszet autonómiáját. Autonóm művészet — de milyen? Ha korunkból visszatekintve keressük a magyarázatot, elsősorban azt látjuk, amire Emil Wächter, korunk neves egyházművésze és kritikusa4 utalt, hogy „az egyházon belül még sok helyen őrzik a megszépített, sápadt, idealizált Isten- és emberképet." Ez pedig a kanti „autonóm szépművészet" hagyatéka, ami távol áll az egyház örökségétől. — A reneszánsz művészete fordult elsőként közvetlenül az emberhez, a felvilágosodástól kezdve a művészet egyre inkább kivonta magát a társadalom és az egyház szolgálatából és csupán az „aisz- tészisz”, a szépnek a nézőre gyakorolt hatása, az érzelmek mozgósítása az öröm és a tetszés kiváltása lett a célja. Schillertől kezdve a polgárság esztétikai nevelése is megkezdődött.5 A kanti „szép, ami érdek nélkül tetszik" áramlata kezdetben előnyösnek mutatkozott: megújította a klasszikus formákat, a reneszánsz „bellezza" eszményét, és úgy tűnt, hogy a művészet minden kötöttségtől megszabadult. Ámde hamarosan kiderült, hogy a művészet nem képes a saját normáját megalapozni, hanem öncélú lett, és a Tart pour Tart elvét hirdetve elszakadt magától az embertől is. A „szép" önmagáért való élvezete a vallásos ember számára pedig gyakran zsákutca lehet, mivel csupán az érzelemre és a tetszésre korlátozódik, és a gondolkodást, az akaratot nem indítja cselekvésre - erre figyelmeztet a múlt tapasztalatai alapján Alex Stock kölni professzor. — Mindez elvezetett — amint Kául Bach művészetkritikus nevezte - a XIX. század „liberális művészetéhez”, és „a szabadság és az előítéletmentesség” kezdeti vágya szabadosságba csapott át. A XX. század művészete levonta a korábbi esztétizálás következményét, és alanyi látásmódjával a 149
