Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: A hit és művészet új párbeszéde
képszerűséget teljesen feloldotta. A téma és funkció nélküli, már-már elkent és zilált kísérletek eljutottak az absztrakcióhoz, az alak nélküli (nonfiguratív) vagy csak a megsejtett szerkezetet jelző strukturalista ábrázoláshoz. Gyakran ugyan a tárgyakat felismerhetően festik, de a valóságtól elidegenedett közegben mutatják be (szürrealizmus). A mar-mór visszataszító valóságábrázolások egyrészt a közeledő veszélyt sejtető próféciákká, másrészt az embertelenség tükrözőivé váltak. Ez a gyorsan lefutó folyamat azt igazolja, ha a művészet elveszíti normáját, könnyen anti- művészetté válhat. Mivel az értékelésnek nem volt sem tartalmi, sem formai kritériuma, az alkotások a vetélkedő kritikusok, vagy a haszonleső műkereskedők játékszereivé váltak. — „Mindenki csinálhat művészetet!” hangoztatásával bárki kifejezhette eszméjét vagy éppen esztelenségét. Már a jó művészek sem akartak klasszikusat, maradandót vagy kultikus műveket alkotni, inkább meghökkentőt, mert a művész csak bizonyos gondolatindítással vagy ütköztetéssel (Denkanstoss), esetleg polgárpukkasztással (épater le bourgeois) maradhatott színen a közvélemény pergőtüzében. Természetesen ezek a művek behatoltak a templomokba is, hiszen az ügyes eladók könnyen rábeszélték az egyháziakat is az „új művek" vásárlására. A kortársi művészetet többé nem az akadémiákon, hanem alkalmi tárlatokon mutatták be és gyakran az illetéktelenek vitája döntötte el, mi a „jó”, mi a „rossz" művészet. Az avatatlanok vitája pedig mindig veszélyes! — mondja Herbert Schade, aki műveivel az egyháziakat akarja ebből az értékelési káoszból kivezetni. - „Az elemi igazságokról lehet beszélni, lehet azokat mélyebben megalapozni, ismételten tudatosítani, de nem lehet a hozzá nem értők vitájára bocsátani, mert akkor elveszítik kötelező jellegüket. És vitatott vagy kérdéses nézetekért senki sem kötelezi el magát."6 — Idegen világ volt ez annak az egyháznak, mely „anyja volt a képeknek" (E. Wächter) és „tornya a világító szépségnek" (M.-Y. Le Guillou). Meg kellett fogalmazni a művészeti alapnormát, ami az egyházon beiüli ellentmondásokat is rendezheti, és ebben korunk számos művésze vett részt. — A liturgikus konstitúció megjelenése után 15 éwe| a helyzet már olyan feszültté vált, hogy „sürgős felülvizsgálatra szorult a művészet és az egyház viszonya. Ez a tény egyre több emberben vált tudatossá” — hangoztatja Günter RomboldP — Mivel a művészek többször is kifejezték, hogy a konstitúció óta az egyház képviselői hallgatnak, mintha nem ismernék a problémákat (Emil Wächter), a helyzet kritikus órájában szólalt meg II. János Pál pápa (említett müncheni beszédében), és mindenekelőtt hangsúlyozta: „az egyház a művészekkel mint egyenrangú társakkal akarja megvalósítani a párbeszédet." Majd főképp a két vitatott főkérdésre adott választ: — „Nemcsak a pozitívumnak, nemcsak a szépnek van helye itt, hanem a csorbítatlan valóságnak, a rossz realitásnak is megvan a jogosultsága, az egyház ezt sohasem ellenezte ... Kétségtelenül a művészet belső logikája úgy kívánja, hogy a félelmetes valóban félelmetesnek mutatkozzék —, és, ha kell, a művészet legyen megrendítő. Nem lehet azonban célja, hogy megmaradjon a rossznál vagy még rosszabbá tegyen, hanem inkább mássá, jobbá." — Majd a művészet igazi autonómiája alapjáról szólt a pápa: - „A művészet többé nem az egyház és a teológia szolgáló leánya, ... hanem megvan a sajátos feladata." — A norma „az a közös téma, ami az egyházat és a művészetet összekapcsolja: az ember, az emberről való képünk, melyhez hozzátartozik történelme, világa, egész környezete." Művészetünk Ősforrása A „művészet közös témája: az ember” - a keresztény számára ez a megállapítás nyilvánvalóan az Isten képmását jelenti. Az elkötelezett művészek a hetvenes években megalapozott keresztény antropológiához fordulnak, - amelyet a teológusok (többek között L. Scheff- czyk, Z. Alszeghy, O. Loretz)8 az Isten-képe tanításában alapoztak meg, - hogy megszilárdítsák a művészet keresztény bázisát. Emil Wächter nem ok nélkül hangsúlyozza: „Azt a tézist, hogy az ember Isten képmása, nem én találtam ki, hanem az a Teremtéstörténet ősi híradásából ered. Nem jutunk ezért semmire, ha mi formálunk magunknak emberképet, egyre újabbat, mert a kép már elkészült, csak mértéket kell vennünk róla.9 Az ember ősidőktől fogva hordja magában az „Isten képe” tudatát. Jelen van az antik kultúrában, majd Platón adott róla egységes képet (Timaiosz c. művében). Szemlélete a kozmikus mitológiához vezethető vissza, mely a napnak és a bolygóknak a pályáját az éggömb egyenlítőjére helyezte. Ennek a világrendnek a közepén áll a föld a „kozmikus emberrel." Szent Pálnál - akj kora világrendjében gondolkodik - ez a „mennyei ember” (1Kor 15,47) keresztény értelmet nyer, a „láthatatlan Isten képmását" (Kol 1,26), a feltámadott Krisztus alakját tükrözi, és ő a megváltott ember, aki Krisztus által az Atya fényességében sugárzik (Teilhard „kozmikus Krisztusa” is csak ebben a „szakrális mitológiában" érthető he- helyesen !10) 150
