Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tardy László: Az egyház szentsége és a szent zene
következetes munkával, kulturált ízléssel olyanná alakítani, hogy az a XX. századvégi hitéles egyházképet sugározza. Nem készítik fel a fiatal lelkipásztorokat úgy, hogy az e téren amúgy is hiányosan képzett művészek alkotó partnerei lehessenek. E kölcsönös képzetlenség miatt, az élelmes és az elismert képzőművészet területeiről kiszorult ügyeskedők gazdagodnak meg, miközben az általuk tervezett vagy kivitelezett szaporodó „műtárgyakkal" egyre inkább rontják az amúgy sem kedvező helyzetet. A keresztény közösség liturgiája a szakrális térben Maga a szépen kialakított szakrális környezet, templomépület, és annak belső tere már sok mindenről beszél: milyen a létrehozó közösség hite, szellemi, lelki színvonala. De igazán eleven akkor lesz a kép, amikor Isten népe összegyülekezik, hogy a szakrális térben liturgiájával ünnepeljen. A liturgia a szent szövegek, énekek és cselekmények rendje, melyek a megváltás misztériumát vannak hivatva az egyház közösségében megjeleníteni. — Ügy vélem, hogy eddigi gondolatmenetünkbe szervesen beleilleszkedik, ha felhívjuk a figyelmet a liturgiát vezető és abban részt vevő közösség mozdulatainak szépségére, a gesztusok kifejezőerejére, a mozgások olyan rendjére, mely ellenállhatatlanul megérezheti, hogy itt nem üres „ceremónia" folyik, hanem a látható egyház a szavak, énekek, mozgások és gesztusok révén kifejezi hitét és tanúsítja létének belső értelmét. Nem kívánunk „liturgikus show”-t, hanem a készületlenül, át nem gondoltán, vagy éppen lélektelenül végzett liturgiát kifogásoljuk, mert ez éppúgy tartalmatlan, felszínes ceremóniává válhat, mint a képzőművészeti giccs. S ha az ember ruhája is lehet szellemi tartalom hordozója, teljesen jogos, hogy a liturgiát végző személyek ne profán, hanem szakrális öltözetet viseljenek, amint ezt liturgikus törvényeink is előírják. A paramentika is elkerülhetetlenül tükrözi kora kultúráját. Korunk textilművészete olyan anyagokat és azok olyan művészi díszíthetőségét hozta létre, melynek felhasználása nagyon kívánatos lenne a szent ruháknál. Templomainkban még mindig sok a lélektelen, kegyszeripari ruhatermék vagy a talán kegyes szándékkal készített, és sok munkát felemésztő hímzés és csipke, melyek nem a ma egyházának szellemét hordozzák (vagy talán sohasem hordozták). Ügy érezzük, végleg lejárt az ún. „liturgikus szimbólumok" tömeges alkalmazásának kora az egyházi ruhákon. Nem attól lesz szakrális a paramentum, hogy keresztek, halak, Krisztus-monogramok díszítik, hanem anyagának nemessége, szabásának méltósága, az ősi hiteles ruhaformákhoz való visszatérés teszi azt azzá. Ebben példamutató a Szentatya új liturgikus ruhakészlete. S amit mondtunk a paramentikáról, ugyanaz áll a baldachinokra, templomi zászlókra, szőnyegekre. Végül egy szóval említsük még meg a templom rendezett környezetét. Vegyük figyelembe a mai kertművészet törekvéseit, amikor a templom környezetét kialakítjuk vagy továbbfejlesztjük. A már meglévő régi fák, ősi növényzet, tervszerű új ültetéssel gazdagítva, már a belépés előtt felhívják figyelmünket: az élő növényzet gazdag környezete veszi körül a kőből épült egyházat, mely harmonikus összbenyomással hirdeti a lelki egyház tartalmi gazdagságát és kegyelmi életét. Tardy László AZ EGYHÁZ SZENTSÉGE ÉS A SZENT ZENE A II. Vatikáni zsinat a hagyományos egyházképet módosítva, az egyház és Krisztus kapcsolatát alapul véve, az egyházat úgy határozza meg, mint amely „Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének" (Lumen Gent. 1.). Az egyesülés és egység szolgálata során az egyház kultusszal veszi körül Jézus Krisztus életmisztériumait, a szentségeket, - ezek közül is elsősorban az eukarisztiát —, valamint a dicséret áldozatát, a szent zsolozsmát. Mindezt azért teszi, mert „Krisztus, amikor feltámadott a halálból, elküldte tanítványaira az éltető Lelket, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az egyházba az embereket s általa szorosabban kapcsolja őket magához” (LG. 48). így az „egyháznak már eleve Krisztustól nyert szentségi struktúrája van, nemcsak felépí141
