Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Bánhegyi B. Miksa: Lelkiség és művészet
mutassunk rá: a kőművesnek is tudnia kell, hogy az általa rakott templomfalban a kövek, téglák vagy betonelemek „egybeilleszkedése” többet jelent egy közönséges épület statikai biztonságánál, hiszen „imádságaink háza ez, Isten háza, mi magunk.”4 Az asztalosnak és az ötvösnek is tudnia kell, hogy az oltáron nem közönséges étkezés zajlik le, hanem áldozati lakoma, amely méltó, nemes anyagú és formájú keretet kíván. 4. A továbbiakban egyetlen példában kíséreljük meg kimutatni a lelkiség és annak művészi megvalósulása között fennálló nagyon sokrétű összefüggést. Ez a példa a templomban bemutatott szentmiseáldozat, tehát a hivő közösségnek a legméltóbb helyen létrejött és legmagasabb rendű együttléte és cselekménye. A szentmise áldozatát nem kell szükségképpen templomban bemutatni. Minden hely lehet „Isten háza és az ég kapuja"5, minden tér lehet szent. A templom maga a rómaiaktól örökölt formájából kiindulóan hol Isten szilárd városát, hol a magasba törő spiritualitást, máskor meg éppen az emberközpontúságot vagy a mennyország illúzióját igyekezett közvetíteni. Bizonyos koroknak a templomai is banálison semmitmondók. A mai templomnak - véleményünk szerint — ki kell fejeznie Isten népének egységét, testvériségét, az egy égi cél felé történő földi zarándokságát. De ugyanakkor ki kell fejeznie a benne naponta lejátszódó szent dráma egyetlen voltát, amely csak a tér középpontjában kaphat méltó helyet. Ebbe a templomba, szent térbe jön össze a hivő közösség ünnepelni, ünnepelni egyet közülünk, az Emberfiát, aki a világmindenség értelme és célja; úgy ünnepelni őt, mint aki meghalt, de föltámadt, az égben van, de megjelenik köztünk. Úgy ünnepelni, hogy bemutatjuk őt magát, megismételve parancsa szerint az egyetlen és örök áldozatot. Ezt a tartalmat a templomnak mint jelnek jeleznie kell. A templom belső tere nemcsak akkor lesz szent hely, amikor valamely liturgikus cselekmény játszódik le benne: hiszen jelvolta minden időben szentnek mutatja az utcán elmenő emberek, de a betérők számára is. Szent viszont csak akkor lehet, ha valamiképpen elkülönül, ha valamiképpen más, mint a többi lakó- vagy középület. A betérő először a templom kapujával találkozik. Ez egyrészt elválasztja a szent teret a profán tértől, másrészt viszont magába fogadja a profán térből érkező, spiritualitást kereső embert. A belépőnek a templom belsejében is jellel kell találkoznia. Ez lehet egyszerűen a csend, a tér nyugalma, vagy lehet az ablakokon beeső fény játéka; de mindenképpen olyan erős jelnek kell lennie, hogy magával vigye-sodorja az embert a központ, az oltár felé: a szentmise idején kívül, a „magánimádságra" betérő embert is. Templom nem lehetséges oltárközpontúság nélkül.6 A hívő közösség együttlétének legszentebb perceiben ezt a középpontot veszi körül. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy az oltárnak a templom geometriai középpontjában kellene lennie. Az alkotó művész feladata meghatározni az általa létrehozott tér művészi, azaz szellemi-lelki középpontját és oda helyezni el az oltárt. A második középpont Isten igéje hirdetésének a helye. Ezt sokszor nehezebb meghatározni, mint az oltár helyét. Ezért a legtöbb templomban csak szükségmegoldással találkozunk: valahonnét az oltár közeléből olvasnak, beszélnek, esetleg ugyanonnan vezetik az éneket. A felolvasás helye második „oltárnak" tekinthető, hiszen onnét kapjuk az Ige táplálékát, de nevezhetjük hitünk forrásának is, s úgy kell odamennünk, mint magához Jézushoz: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!"7 Végül kell lennie egy harmadik, teljesen láthatatlan középpontnak is a templomban, amelyik különösen akkor lép erőteljesen az előtérbe, amikor egy kisebb közösség gyülekezik össze meditációra, zsolozsmára stb. Ez a középpont lehet teljesen eszmei, semmivel sem jelzett; de lehet maga az oltár vagy a kereszt, esetleg egy kép vagy szobor olyan helyen, amely középpontja tud lenni annak a térnek, amelyben az imádság vagy a meditáció folyik. Ezek a középpontok nemcsak vonzanak, hanem küldenek is. A „Menjetek!" parancsa a helyi egyház minden együttléte után elhangzik vagy odaértődik. Mindenkinek, aki részt vett az áldozatban, hallgatta Isten igéjét vagy együtt imádkozott az egyházzal, küldetése van. S ezt a küldetést ismét ki kell fejezni annak a viszonynak, amely az oltár, az ambó és a zsolozsma helye, valamint az ajtó között van. Ezektől a központoktól egyenes útnak kell kifelé vezetnie. 5. Talán kissé hosszabban foglalkoztunk egyetlen kérdéssel: a tér többközpontúságának és a bejáratnak a problematikájával. De talán ez példa lehet arra, hogy mennyi mindent kell megbeszélnie az építtető vagy új liturgikus teret kialakíttatni kívánó lelkipásztornak egyrészt a tervezővel, másrészt híveivel. Ez talán hosszadalmasabb lesz mint maga a munka, de el kell jutniok arra a fokra, amire egy osztrák templomtervező jutott, aki betegágyáról írta a következőket az építtető plébánosnak: „Önök megnyitják a hazai földet és belesüly- lyesztik új templomuk alapfalait, ... bízva abban, hogy Isten kegyelme templomot növeszt belőle, mely sok nemzedék imádságának lehet a helye . .. Isten újra meg újra be fog térni 133
