Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Arató Miklós: A szép szakrális környezet
ebbe a házba és benne fog lakni ... Építő ember számára nincs nagyobb dolog, mint létrehozni egy teret, amelyben Isten és az ő népe egy test lesznek."8 A teret, amelyben ez a nagy egyesülés végbemehet, esetleg létre tudja hozni az alkotó; azonban az egy „test” misztikus-valóságos tényét csupán maga Isten népe valósíthatja meg. S ezen a téren legalább annyi tennivalója van minden lelkipásztornak, mint az építtetőnek: megértetni az egyházközség aprajával-nagyjával, hogy amit testi szemünkkel látunk a templom terében, annak kell lejátszódnia a lelkűnkben; s a művészileg megformált kőben, fában vagy bármilyen anyagban megtapasztalható szentségnek és egységnek kell megvalósulnia testünkben is.9 A spirituális életre való nevelésnek találkoznia kell a megformált tér egybekapcsoló erejével, hogy a templomban összegyűlt nép testtartása, gesztusai, együttes mozgása, együtt imádkozása és éneklése egy megkomponált „koreográfia” szerint legyen része szükségképpen annak az igazi „Gesamtkunstwerknek”, amit szent liturgiának nevezünk. Mindenkinek, aki maga lelkiségre törekszik vagy spiritualitásra nevel, művészetre tanít vagy Isten népét szolgáló műveket hoz létre, tudatában kell lennie annak, hogy Isten — a Jelenések Könyve leírása szerint — mérővesszejével föl fogja méretni „az Isten templomát az oltárral és a benne mádkozókkal együtt." Jegyzetek: 1. iPt 2,4. — 2. 1Kor 6,19. — 3. Vö.: ötödik húsvéti prefáció — 4. Szent Ágoston 336. beszéde (PL 38, 147). - 5. Tér 28,17. - 6. Tragikus látvány a nappalra „félreállított” szembemiséző oltár. — 7. Jn 7,37. — 8. Erich Widder, Zeichen des Heils — Kirchenkunst der Gegenwart in Österreich - Oberösterreichischer Landesverlag (Linz, 1963) 20-23. I. — 9. Vö.: Szent Ágoston i. m. - 10. Jel 11,1. Arató Miklós A SZÉP SZAKRÁLIS KÖRNYEZET A kép varázsa Az ember a maga szellemi-testi adottságánál fogva, belső szükségszerűség indítására elsősorban kifejezi önmagát, másrészt értelmesen reagál környezetére, melyet a maga testi és szellemi igényei szerint szüntelenül alakít. Az ember önkifejezésének eszköze elsősorban saját teste: mimikája, gesztusai, mozdulatai jelentéshordozók, még teljesebben beszéde, éneke. Az ősi kultúrájú emberre a ritmikus beszéd, a zene, az ének, a tánc valósággal mágikus hatást gyakorolt, úgy érezte, mindez kiemeli a profán világ köréből, képes kapcsolatba hozni a természetfeletti hatalmakkal — és ez már a kultusz, az istenség előtti megnyilvánulás világa. A ruha is szellemi tartalom hordozója. Az ember helyét kifejezi a társadalomban, hogy milyen ruhát hord, arra milyen „ékszereket" tesz fel. A fejdísz különösen alkalmas társadalmi szerepének kifejezésére és hamar kialakul a kultuszt végző személyek (sámánok, papok) sajátos és mások számára eltiltott viselete. Az ember azonban nemcsak saját testét használja fel szellemi gazdagsága kifejezésére, hanem környezetét is annak megfelelően alakítja. Nemcsak barlangot, odút keres ahol meghúzza magát, hanem azokat olyan rajzokkal, jelekkel, tárgyakkal díszíti, melyeknek mágikus hatást tulajdonít. Mestersége révén szüntelenül alakítja természeti környezetét, de ebbe az alakításba a közvetlen hasznosságon túl önkéntelenül is beleviszi a praktikus értelem mellett a szellem esztétikai igényeit, s lakóhelyét, településeit, kultuszhelyeit jellegüknek megfelelően díszíti. Ez utóbbiak lehetnek ligetek, felállított kövek, emlékjelek, áldozati oltárok, s hosszú fejlődés során megjelennek a kizárólagosan kultusz végzésének célját szolgáló épületek is. A kőkorszakból kilépő ember már tudatosan kiemelkedő építménynek készíti el kultuszhelyét, melyet hallatlan áldozatok árán akar olyan értékes anyagokkal díszíteni, hogy az istenségnek emelt templom messze kiváljon a család vagy a közösség más, profán célú építményei közül. E díszítmények sorából különös jelentőséggel bírnak a képek és a szobrok. A primitív ember, amikor barlangjaiban mágikus szándékkal, meglepően magas esztétikai értéket képviselő, elejtendő állatfiguráit lerajzolta vagy kultuszhelyeit ékesítette növényi, állati és később emberi figurákkal, akkor a szemlélőből számunkra ma már érthetetlen intenzitású hatást váltott ki, míg az alkotó szinte extatikus állapotban hozta létre a csodát; a természet mellett egy új létdimenziót, az esztétikai műalkotást. Nem csodálkoz134
