Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: A keresztény felnőttnevelés néhány problémája és feladata
magára marad, olyan egyedülálló fiút vagy lányt, aki már képtelen felszínen tartani magát a materialista szellemű vagy gyakorlatot követő környezetben, — olyan katolikus családot, amelynek már nincsenek hasonló gondolkodású, a hitben kitartó barátai. Franz-Xaver Kaufmann szerint a szellemi, lelki társtalálás, az elmagányosodás veszélyének kizárása általában könnyebb a nagyvárosban. De egyre nehezebbé válik a kisebb helységekben, falvakban. Talán-talán az urbanizációs trendnek lehet jó oldala is?5 A számos probléma közül még kiemelném, hogy nagyszámú, megkereszteltként induló fiatalt még a legszerényebb vallási gyakorlattól is elvon (pl. a vasárnapi misehallgatástól) az a sajátos modern megszállottság, melyet így lehetne jellemezni: nincsen már időm. Mindenki lassan valaminek megszállottjává válik. A továbbtanulásnak, a sportnak, a szórakozásnak, a pénzkeresésnek. A szabadságos, a vakációs programok egyre több embert vesznek fokozatos mértékben idegileg-fizikailag-lelkileg igénybe, fárasztanak ki úgy, hogy egy „kiadós" szabadságos programterv teljesítése után infarktus-veszélytől kell félni. Nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy megállapíthassuk: nem az emberé már a munka és a szabadidő, hanem éppen fordítva, ezek vették birtokába az embert. Egyik egyéni és kollektív terv követi a másikat, egyik verseny, vagy szórakozás a közvetlen megelőzőt. A családi fészekről, az Isten házáról egyre kevesebben mondják már el, hogy otthonuk. Úgy vélem, ha a fiatalokat valamiképp el akarjuk érni, ha keresztény felnőtté válásuknál segítségükre kívánunk lenni, ezt a jelenséget, ezt az „elfoglaltságmániát' mindenképpen mint vészes kórt kell szem előtt tartanunk és gyógyítgatnunk. És anélkül, hogy ún. általános gyógyító receptet adhatnék, csak megemlítem: próbáljuk őket valamiképp a belső csendhallgatás (taciturnitas) értelmére és gyakorlatához elvezetni. Központi feladatunk az egyház küldetéséből fakad. És nem csak általában a küldetésből, hanem az itt és most elvégzendő feladatok felismeréséből és vállalásából. Az egyháznak természetesen ma is Isten létezéséről és felénkfordulásáról kell tanúságot tennie. Azt kell életté váltva tanúsítania, hogy Isten van, és hogy az őt keresőket várja. A hat-nyolcéves gyermek számára csak úgy érvényes, mint a keresztény felnőtt életére, hogy „a meny- nyei Atya szeret minket’. — De hogy e kijelentésből élet fakadjon, ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy 10—12 éves korban ne vegyünk búcsút a gyermekektől, hogy maradjunk velük és ők velünk akkor is, amikor a felnőttkor első és nem könnyű lépéseit teszik. Nem ok nélkül jelöltem meg címként a keresztény fe/nőtínevelés néhány problémáját és feladatát. Nagyon jól tudjuk, hogy itt már nemcsak a kezdeti evangelizációról, már nem csupán a katekézis komoly munkájáról, hanem ennél mérhetetlenül többről van szó. A keresztény ember — régen is és ma is — egyfajta határhelyzetben él. Amikor az evangélium a hivő zsidóság köréből kilépett a bálványimádó hellén környezetbe, Pál apostolnak nem lehetett eléggé hangoztatni, hogy „a bálványoktól Istenhez tértetek meg, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok” (1Tesz 1,9). Az egyház kétezer éves története során ez a helyzet szinte állandósult, Ma is így van. A szekularizmus szelleme mindent és mindenkit megérint. Istent nemcsak tagadják, hanem már nem is beszélnek róla. Sem hivatalosan, sem a magánéletben; vagy ha mégis, hát egyre kevesebbet. A keresztény kérügmánaik ma is ott kell kezdenie és folytatnia, ahol kétezer esztendeje: hirdetnie kell az élő és igaz Istent, aki Jézus Krisztusban érettünk közénk jött, hogy hazavezessen. Ezt a gyermek a hittanórán meghallgatja, el is hiszi, de hivő meggyőződésévé csak a felnőtté válás szakaszában válik. A gyermekeknek folyékony, a felnőtteknek szilárd táplálékra, valóban életet biztosító táplálékra van szükségük. Természetesen utalhatnék még több mindenre. Például ilyenre: istenélmény, az Isten megtapasztalása. A keresztény hit tételei, dogmái, az egyház törvényei lassan ideológiává degradálódnak, ha nincs mögöttük valódi istenélmény, valódi tapasztalás. A szekularizált környezetben élő ember számára a pusztán vallásos beszéd, a hittanos emlékeket idéző rövid tételszerű mondatok már-már értelmetlenül hangzanak. Karl Rahner egy sokat hangoztatott és mások által is emlegetett gondolatát idézném: A hitélet megújulásának keretében szükségünk van egyfajta modern misztagógiára. Élünk-e vele? — Nem keresztény stílusú vallásos szövegekre van elsősorban szükségünk, még csak nem is szoros értelemben vett gyermek vagy felnőtt keresztény oktatásra, hanem sokkal inkább arra, hogy a hivők — személyes élményben vagy a közösségben, vagy mindkét módon — megtapasztalják Isten jelenlétét, Krisztus közöttünk-lakását. És ezt tudatosan megélni, csakis a keresztény felnőtté- válás során lehet. Ezt a folyamatot elmélyíteni csakis a felnőtt kereszténnyé nevelés feladatának vállalásával tudjuk. A szekularizált világ, azaz saját közvetlen környezetünk mind a kateketikai, mind az általános lelkipásztori program számára nagy leckét ad lel. Elsőként éppen azt, hogy nem tételezhetjük fel: mindenki tudja, ki is az Isten. És azt sem remélhetjük, hogy minden fiatal és felnőtt ismeri: mi is az élet értelme? Itt kevés az oktatás, kevés az ún. felnőtt- katekézis. Szívós, kitartó, nevelő munkára van szükség. Nemrég egy 19 éves egyetemista 125
