Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: A keresztény felnőttnevelés néhány problémája és feladata
lány mondotta nekem: azért élek, hogy értelme legyen az életemnek. Helyes — válaszoltam, és mi az értelme? Mi legyen annak az értelme? — Rám csodálkozott, és nagyon egyszerűen, őszintén ezt mondta: Hát tovább már nem szabad kérdezni, ez elég. Egyszerűen legyen értelme. — Valahol itt van a hiba. Ennél az életértelem-keresésné/ mintha nem segítenénk, nem végeznénk megfelelő munkát. Vannak az egyház történetének, a teológia történetének szakaszai, melyekben feltűnően nagy hangsúlyt kap az eszkatológikus reményre való beállítottság. Természetesen a keresztény ember életéből ez sohasem hiányozhat. Ennek a reménységnek a hangsúlyozása kell, hogy áthassa, ma jobban, mint valaha, keresztény lelnőttnevelésünket is. Ez az eszkatologikus jövőt föltáró, biztató remény egyszersmind életértelmező programot is adhat az életbe induló fiataloknak, vagy éppen az élet delén túljutottaknak. Ez a reménység tesz képessé rá, hogy ne adjuk föl a küzdelmet, hogy ne rezignáljunk, hogy tudjunk „sperare contra spem", Karl Rahner mondta egy alkalommal: ne szenteljenek senki olyant püspökké, aki már legalább két ateistát nem „térített meg’ . — Igaza volt? így beszűkítve talán nem. De abban az értelemben igen, hogy az ateisták és agnosztikusok jelenléte minden keresztényt fölszólít: tegyen jobban, hitelesebben tanúságot Istenről. Minden valóban felnőtt keresztény törekedjék rá, hogy még a dogmatikus formulák, katekétikai felszereltség nélkül is igazolni tudja szekularizált világunk embere előtt: Isten van, én már találkoztam vele. Az ilyen tanúságtétel hatékonyabban oktat és nevel, mint a legmodernebb katekézis, mint a vasárnapi vagy nagyböjti prédikációs sorozat. Hogy milyen úton-mádon lehet a krisztusi nagykorúságra, a felnőtt keresztényi állapotba eljutni, ill. hogyan-miként kell erre nevelnünk, erre a nehéz kérdésre itt és most patent választ ne várjunk. Talán a gyakorlatot irányító alapelvként fogadhatnák el Heinz Schür- mann kijelentését: egyházunknak szolgáló egyházzá kell válnia. Ezzé pedig úgy lesz, hogy tagjai a „lefelé való karriert" vállalják. Más szóval: Krisztus útján kell maradnunk, vagy ha szükséges, ahhoz visszatérnünk, ill. arra kell rálépnünk. Vajon alkalmazhatja-e az egyház (és nemcsak elvben és általában) önmagára a Filippieknek írt levél szavait valahogy így: az egyház kiüresítette önmagát, engedelmes szolgává vált. Megalázta magát és engedelmessé lett a halálig, a kereszthalálig (vö. 2,7—8). Mégis, mivel hitből fakadó feladatunk, hogy tervekkel, ilyen programkészítéssel is foglalkozzunk, hogy Istennek mintegy kinyújtott karjaként közelítsünk embertestvéreinkhez, azért csakis Isten „módszerével ’ élhetünk: szeretetből szolgálva szeretetre kell gyullasztanunk embertársaink szívét-lelkét. Természetesen ez túl általánosan hangzik. De talán kicsit konkrétabb, ha pl. így fogalmazok, hogy — minden kisebb keresztény közösségnek, családnak és csoportnak csakis akkor van lét- jogosultsága, ha nem ezoterikus önelégültségben, mintegy önmagáért létezik, hanem kifelé, a többi család, csoport, személy, az egész helyi egyház felé is szolgálatot vállal, elsősorban azzal, hogy életével tanúskodik Istenről; — bibliakörök, elmélkedő-imádkozó csoportok ne csak a Szentírásban keressék és igyekezzenek megtalálni Krisztust, hanem a másik, a többi emberben is; és nem csak a barátban, hanem a magányosban, a betegben, a mozgássérültben, az elhagyottban és még hosszan sorolhatnám, hogy kikben; — az a plébánia, kolostor, vagy püspöki rezidencia, amely nem lelki menedékhely a támaszt, segítséget keresők számára, nem érdemli meg, hogy a pap, a szerzetesek, vagy a püspökök házának nevezzék; — a sok lehetséges konkrétum helyett és fölött még utolsóként: ha a püspök, pap, hitoktató, az apa és anya, vagy a magányosan élő keresztény képtelen rá, hogy a másik elé térdeljen és — jelképesen szólva, amint Krisztus valóságosan is megtette — annak lábát megmossa, azaz alázatos szolgálatra vállalkozzék, akkor arra is képtelen lesz, hogy valóban felnőtt keresztényként éljen és tegyen tanúságot világunkban Istenről, hogy ilyen keresztények nevelésén fáradozzék. Krisztus, amikor Szentleikének erejében útjára indította egyházát, mint farkasok közé küldte a gyenge bárányokat (vö. Mt 10,16). Az egyház helyzete lényegében azóta sem változott és nem is fog változni Urunk eljöveteléig. Igen, szükség volt rá és lesz is mindig, hogy az értelem éles fegyverzetét használjuk, hogy igazoljuk reménységünket (vö. 1 Pt 3,15). A kereső, kérdező emberek igényeit így is ki lehet, olykor ki is kell elégítenünk. De épp a szekularizmus hatásainak nyomán, amikor az elméleti és gyakorlati ateizmus, ill. az ennél az egész emberi társadalom számára súlyosabb problémákat fölvető agnoszticizmus elburjánzását tapasztaljuk, a reménynek már-már kialvó szikráját kell a felnövekvő generáció lelkében felélesztenünk. És itt nem mondhatunk többet, de lehet-e ennél nagyobbat hirdetni, mint hogy Jézus felé mutatunk és így szólunk: „Jertek és győződjetek meg" (vö. Jn 1,46). Jegyzetek 1. Vö. F. X. Kaufmann: Kirche begreifen, Freiburg i. Br. 1980. 156. — 2. W. Kasper—G. Sauter: Ort des Geistes, Freiburg i. Br. 1976. 17. — 3. F. X. Kaufmann: i. m. 100, 105, 128 és több helyen. — 4. Adolf Exeier: Dem Glauben neue Bahnen brechen, Freiburg, i. Br. 1982. 37. - 5. F. X. Kaufmann: I. m. 142-144. Szennay András
