Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: A szabadidő mint lelkipásztori feladat
idő csúcsélményévé válhatnak. A templom pedig sajátos értelemben vett „szabadidő központtá”; hiszen éppen abban segít, ami a szabadidő legfőbb feladata: önmagunkra- találásunkban, lelki „egész -ségünk visszaszerzésében, a közösséggel való kapcsolat megújításában. A templomnak ebből a szerepéből sok tekintetben a plébánia is részesedhet. Bleistein az 1973-as lelkipásztori napok keretében tartott előadásában joggal nevezte a plébániát szabadidő-modellnek (i. m. 91. o.), amely a keresztény családok számára is példamutató lehet. Ahhoz azonban, hogy az egyházközség központja betölthesse ezt a hivatását, az is szükséges, hogy ne tekintsük merőben hivatali helyiségnek, ahol aktákat intéznek, hanem a helyi egyház „családi tűzhelyének", ahová betérhetnek fáradt öregek egy kis pihenésre, eldiskurálásra, ahol a lelkileg veszélyeztetettek emberi szóra találnak, ahol a plébános és munkatársai baráti légkört teremtenek. A nyári szabadság előkészítése A napi, heti szabadidőnek tartalmassá tétele mellett kiemelkedően fontos a nyári szabadságra való íelkészités. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak nyaralás előtt s akkor is csak a forgalmas üdülőhelyeken van szükség arra, hogy egy-két prédikáció elhangozzék, mondjuk, az üdülés erkölcsi veszélyeiről. Már jóval a szabadságok ideje előtt, sőt az év folyamán többször is érdemes szólnunk a szabadság alatt ölünkbe hulló huzamosabb szabadidő értelméről. Arról például, hogy — mint Schramm írja —, az üdülés segít a testi-lelki egészség megőrzésében, a természet, az emberek teljesebb megismerében, idegen kultúrák, s így egyáltalán, a kultúra, az ember értékelésében, előítéletek leépítésében, nemzeti és vallási elfogultság tekintetében egyaránt. Utalhatunk mélyebb, lélektani összetevőkre is, amelyek a lelkiség elmélyítésében közvetlenül is felhasználhatók. Az az élmény-szomj, ami megfigyelhető korunk turistáiban, elemi erővel igazolja az ember több-lét utáni vágyát, amelyet vallási tapasztalássá: Isten megtapasztalása iránti vággyá lehet átépítenünk. A nyári „szabadság”, mint legtöbb nyelv már nevében is jelzi, a szabadság ideje, lehetőséget ad számunkra szabad döntésekre. Előkészítésünknek arra kell irányulnia, hogy a döntési helyzetekben a keresztény ne az „alvilági szórakozást’, ne az erkölcsi leértékelődést válassza, hanem azt, ami összemberi és közösségi továbbfejlődéséhez vezet, ezen belül a család egységét és az egyházhoz való tartozás tudatát is erősíti. Az üdülésre — vagy ezen belül a szórakozásra — való előkészítés tehát önkritikára, kritikára, választásra, sőt válogatásra való ránevelés, a „mindent szabad nekem, de nem minden használ" alapelv beidegzése, üdülésre indulókat érdemes figyelmeztetni az egyoldalúan anyagi jólét-ideálok hamis voltára, s arra a szexuális túlfűtöttségre, amely sok esetben jelen van a szórakozóhelyeken. Arra is gondoljanak: kultúrában, vallásosságban is fejlődjenek az ajándékba kapott kötetlenebb időszak alatt. Üdülőhelyek tennivalói Külön kell szólnunk az üdülő-közösségek tennivalóiról. Mint a turista-lelkipásztorkodás szakembere, Schramm írja, tévedés lenne, ha az üdülőhely pasztorációját úgy tekintenénk, mint az idegenforgalom keresztény változatát, vagy mintha a turizmust keresztvízzel akarnák leönteni. A papnak nem feladata, hogy tanácsot adjon szakkérdésekben: hová érdemes utazni, mit érdemes ott megtekinteni stb. (Bár üdülőhelyeken elkerülhetetlen az ilyen irányú tájékozottság is.) A lelkipásztor munkája ilyen helyeken inkább nevelői szerepkör, mind az ottélők, mind az oda érkezők vonatkozásában. A „bennszülöttek”, a vendéget várók és fogadók figyelmét arra kell felhívnia: ne csak az anyagi érdek vezérelje őket, aminek érdekében aztán sokszor erkölcsi elveiket is hajlandók sutba vetni, hanem a lelkiekkel is törődjenek. Ez a szempont azért vetődik fel, mert turista központokban gyakran megfigyelhető az anyagi túlfejlettség mellett a lelki fejlődés visszaesése, sőt a családi kapcsolatok lazulása is, ami annak tudható be, hogy a családtagoknak alig marad idejük egymás számára. A vendégfogadás legyen a „vándor voltam és befogadtatok" krisztusi elvének megvalósítása; ne csak üzleti fogás, hanem személy és személy közt létrejövő találkozás, szolgálat, a szó evangéliumi értelmében. A templomi nevelés munkáját a lelkipásztor családlátogatással teheti még élőbbé, amelynek során az „idegeneket' is megismerheti, problémáikkal együtt. A másik, talán még nehezebb feladat a két rétegből álló közösség viszonylagos egységének létrehozása. Ennek legfőbb eszköze a liturgia. Mint Georg Hager turista-lelkipásztor írja (Diakonia, 1979. január, 48. o.), üdülőhelyeken (sőt idegenforgalmi nevezetességként számontartott, nem üdülőtelepen lévő templomokban is) a pasztorációs munka csúcsát 96
