Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 2. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: A szabadidő mint lelkipásztori feladat

ben: a szabadidő rendeltetését csakis az élet egészének összefüggésében találhatjuk meg. Mint Bleistein írja jelzett tanulmányában, a szabadidőt nem a vallásosság — és nem is a vasárnapi misehallgatás — ellenpólusaként kell felfognunk, hanem a mai élet szerves részeként, amelyet ugyanúgy meg kell szentelnünk, mint a templomban vagy épp a munkahelyen töltött időt. Azt is észre kell vennünk, hogy korunk embere a vasárnap megszentelésének néhány fontos elemét — pihenés, kikapcsolódás, az együttlét öröme, ünneplés — menti át a napi, a hétvégi szabadidőbe vagy a nyári szabadság üdülés időszakába, tehát valamiképpen isteni parancsot valósít meg vele, ha már nem is kultikusan megszabott idő keretében. A szabadidő-pasztorációnak arra kell irányulnia, hogy segítsük híveinket e tágabb értelemben vett parancs minél teljesebb teljesítésében, a szabadidőnek erkölcsileg minél pozitivabb megélésében, a vasár- és ünnepnapok megszentelésének többi vonatkozásaival (így a közösségi liturgián való részvétellel) összhangban.

A hétköznapok ünneppé avatása

A szabadidőnek két alapvető fomáját választhatjuk külön: a naponta felszabaduló időt s a szabadság eltöltését. Szóljunk előbb az elsőhöz kapcsolódó pasztorációs feladatról: hétköznapjaink ünneppé avatásáról.

Mindenekelőtt az ünneplés egzisztenciális jelentőségét kell újra felfedeztetnünk híveinkkel. Az még nem lesz ünnep, ha néhány cimbora összeül és asztal alá issza magát. A lumpolás nem szabadít fel, hanem lefokoz. Nem teremtik meg az ünnep hangulatát a „szabadidő-ipar” futószalagon nyújtott örömei sem. Az ünnep a közös örömben — a társak, a közösség örömében — való osztozás. Ezért lehet ünnep a család napi együtt- léte is. Annál fájdalmasabb, hogy a családtagok ma egyre kevésbé tudják szabadidejüket együtt tölteni. Az ünnep szociális szerepe éppen az, hogy felszabadít, hogy létünk értelmét tudatosítja. Egyrészt emlékeztet (születésre, évfordulóra, Jézus halálára...), másrészt előre mutat a jövőre; emlékezés és ígéret (vö. 1Kor 11,26).

Egyházunk kétezeréves ünneplési gyakorlata alapján könnyen felfedezhetjük az ünnepszervezés főbb szerkezeti elemeit is. Ha túllátunk a legkülönbözőbb vallások szertartásainak, sőt a világi ünnepségeknek is felszíni részletein, néhány alapelemre bukkanunk. Walter Hollenweger, a genfi ökumenikus Tanács előadója szerint három fontos formai összetevője van az ünneplésnek: az alkalom, ami miatt összejövünk; a vendéglátó, házigazda (háziasszony), aki üdvözli a többieket, aki nyíltan vagy a háttérből irányítja az összejövetel menetét; és szükség van bizonyos rituáléra is, kötött vagy legalább főbb pontjaiban meghatározott programra — üdvözlésre, az ünneplés miértjét összefoglaló szavakra, jókívánságokra, közben az alkalomnak megfelelő szavalatot, éneket is beiktathatunk (vö. Das Wie und Wozu des Festes, Diakonia, 1979. január 16. kk.).

Az ünnepnek ezt a dramaturgiáját mindennapjainkba is átcsempészhetjük. Természetes, hogy családi körben pl. egy-egy név- vagy születésnapon kötetlen szórakozásra, táncra, játékra, együttétkezésre — uzsonnára, ebédre vagy vacsorára — is sor kerül. Mindennek úgy adhatunk vallásos tartalmat, ha közös imádságot is beiktatunk, szentírási részletet olvasunk fel. Egyházközségen belüli összejöveteleink is ünneppé válhatnak, ha tudatosan szőjük át az ünneplés elemeivel, amelyek közé természetszerűleg épülnek be perikópák, közös imák, énekek. Együtt-ünnepléseinket tovább színesítheti az ősegyház gyakorlatából is ismert agapé (amely ma már többnyire csak elsőáldozáskor fordul elő), vetítés, szavalóest, misztériumjáték (vö. Josep Camps: Alternative Feiern für den Sonntag, in: Concilium 1982. február, 134. o.).

Az egyházközség a szabadidő szolgálatában

Az ünneplés hatósugarának kiterjesztésével a szabadidő már nem ellenlábasa, hanem szerves előkészítője lesz a liturgiának, amelynek természetesen továbbra is az „Úr napjának” szívét-lelkét kell alkotnia. A liturgia az a csúcs-ünneplés, amelynek keretében a helyi közösség együttesen ünnepli meg Jézus életének s az üdvtörténetnek nagy titkait. De hogy tényleg örömünneppé váljék számunkra, ahhoz az is szükséges, hogy minél jobban feloldjuk hivatalos, esetleg egyenesen nyomott hangulatát; mise előtti-utáni elbeszélgetés révén személyes találkozássá avassuk; minél több aktualitást és változatosságot vigyünk a liturgia rituáléjába, az imádságokba, a beszédbe. Éppen, mivel a mai kor kultúrája annyi „alternatív” lehetőséget kínál — előadások, televízió, rádió, sport, turistautak, tánc —, igen lényeges, hogy a liturgia élményadó, vonzó, művészileg is megformált legyen s olyat nyújtson, amit amazok nem adhatnak meg: az egész embert ragadják meg, egész személyiségével, s ne csak az ember egyik „részterületét.”

Ha ezeket a „játékszabályokat” figyelembe vesszük, a templomi szertartások a szabad95