Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - FÓRUM - Hozzászólások "A lelkitükrök válsága" c. cikkhez (Teológia 1982/1. sz.)
FÓRUM HOZZÁSZÓLÁSOK A „LELKITUKROK VÁLSÁGA" CIKKHEZ (Teológia 1982/1. szám) Vidéki városban élő, ötgyerekes édesanya vagyok (legkisebb gyermekem 7 éves). Építészként dolgozom. Hogy hozzászólásom ne csupán saját véleményemet tükrözze, férjemmel meghívtunk magunkhoz megbeszélésre néhány baráti házaspárt, akikkel „egy hullámhosszon" vagyunk. A találkozón egyikünk plébánosa is résztvett. Hozzászólásomban igyekszem elkülöníteni saját (és férjem) véleményét a többi elhangzott kijelentéstől, bár a nézetazonosság feltűnő volt. Ez alighanem annak igazolása, mennyire időszerű ma a helyes önismeret, önvizsgálat — vagy ha már ezt a klasszikus szót új értelemben használjuk —, a „lelkitükör" kérdése. Nézetazonosságról beszéltem, ami a lelkitükör fontosságát illeti. Ez korántsem jelenti a vélemények azonosságát. Ahátyan voltunk, annyi felől közelítettük meg a kérdést. Nagy eredmény, és szerintem minden hasonló lelkitükörnek csak egyetlen célja lehet: felrázni minden egyes ember lelkiismeretét, hogy állítsa fel a saját „mércéjét’, - ezt a Tízparancsolat és a Főparancs koordinátarendjében tartva. Ahogy a jelenlevő plébános mondotta: nem is az a szöveg a fontos, ami létrejön, hanem maga a vívódás, amiben születik, és ami kifejezi, mennyire igény ma a helyes lelkiismeret-vizsgálat. Én magam már rég félretettem a vastag-, vékonybetűs lelkitükröket, mert ezek alapján könnyen úgy gondolhattam, hogy minden rendben van nálam. Többen is jártunk már úgy, hogy ismeretlen pap gyóntatószékéből „megdicsőülten" jöhettünk ki, amint meghallotta gyermekeink számát. A párperces gyóntatási idő alatt, a sztereotip kérdésekre adott válaszaim neki szokatlanul „jók' voltak. Csak így tovább! — mondta, nem is sejtve a feladatokat, gondokat, problémákat, amelyek e szavak mögött meghúzódtak. Lelkiismeret legyen a talpán, mely ilyenkor nem elalszik, hanem ébredezik, sőt „furdalni" kezd! Tehát: a bűnbánat szentségében terheket lerakni megyek, megoldásuk módozatait szeretném megbeszélni, a Szentlélek segítségét kérve. Ezért eleve nem szeretem a törvénypontokat felsoroló l°!kitükröket. Csak olyan tükörbe nézek, mely életvitelemre, Istennel való személyes kapcsolatomra (tehát embertársi kapcsolataimra is), kérdezget rá. Ilyenkor kénytelen vagyok magam, négyszemközt az Úrral, tisztázni személyes állásfoglalásaimat: mikor döntöttem mellette, vagy mikor alkudoztam vele, ésszel, méltányossággal, jogossággal takarózva. Az emberiségnek Istennel való kapcsolata az évmilliók folyamán egyre inkább eltorzult. A sátánnal való paktálós során istenképünk túlságosan emberi lett: félelmetes, hatalmas, fenséges, felettünk trónoló Istent faragtunk magunknak. Jézusnak ezért kellett az anyaméhtől a kereszthalálig velünk lennie, hogy megmutassa, milyen az Isten! Megtanítson arra, milyen az egészen természetes, egyszerű kapcsolat Atyánkkal. Isten felfoghatatlanul több, mint amit ember el tud képzelni; ne alacsonyítsam le őt saját képzeletvilógomraI Mennyei Atyánk nemcsak számonkérő Isten, hanem jószívű; nemcsak törvényhozó, hanem szeret; nemcsak haragvó, hanem irgalmas; nem lesújtó, hanem fölemelő! Ám ezt, a minden emberi jogon túli igazságot, a teremtett világ minden szépségével és jóságával körülölelő szeretetet, ezt, a minden gyarlóságunk következményével magához fölemelő Atyát vissza is lehet utasítani. Lényeqében ez a bűn! Semmilyen lelkitükör nem lehet jobb, mint az Atya szemébe nézni; lehajtott fejjel magamban megkeresni őt! Helyemet az 6 teremtő tervében, feladatomat e terv megvalósításában. Kinek milyen párbeszédes stílus felel meg, aszerint vizsgálja meg lelkiismeretét, Istennel való kapcsolatát. (Nekem Michel Quoist: Krisztus él! c. kis könyve tetszik legjobban.) Tőle idézem szabadon: az ember szeretetre hivatott, de ezt a szeretetet vissza is utasíthatja: ez a bűn. A bűn mindig rossz minőségű szeretet, önzéssel kevert szeretet, — vagy talán a szeretet teljes visszautasítása, méghozzá egész életünkön át. Bűn, ha nem merünk kockázatot vállalni életünkben, hogy azt átadjuk szeretetben a másiknak, és így új életek támadjanak. (Innen a családok 156
