Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A kultusz fenomenológiája. Megfigyelések a népi vallásosság köréből
jezés lehetőségének hiánya azt eredményezné, hogy már nem is nagyon lenne mit kifejezni.7 A kultuszban cselekvő ember hisz abban, hogy nem egyirányú úton halad, hanem Isten szembe jön vele és válaszol neki. „A kultusz kétoldalú kapcsolat Isten és közösség között. Az ember keres és keresik őt, talál és megtalálják.'8 A népi vallásosság a kultikus cselekvést mindig az Istennel való kommunikációként értelmezi és megpróbálja azt minél közelebb hozni az emberhez.9 Jól mutatják ezt például a búcsújárások, a szent-, kép- és ereklyetisztelet különböző formái. Ez a vallásosság ilyen egyszerű, direkt és közvetlen módon próbálja fenntartani a kapcsolatot az „Istenivel''.111 Sokszor hangoztatták, hogy a népi vallásosság — éppen e közvetlenségre törekvése miatt - könnyen és csaknem észrevétlenül átalakulhat mágiává. Még az „Evangelii nuntiandi” kezdetű apostoli irat is a ritualizmus veszélyét véli felfedezni a népi vallásosságban, amikor így ír róla: „Gyakran megreked a kultikus cselekmények szintjén anélkül, hogy azok a hit igazi aktusához vezetnék" (48. sz.). Könnyű lenne engedni a kísértésnek, és a népi vallásosságot egyszerűen a mágikus gondolkodás szférájába utalni, mágikus vallásosságról, immanens gondolkodásról, személytelenségről, sőt babonáról beszélni vele kapcsolatban, mivel így értetlenül állnánk sajátos formái, magatartásmódjai és kultikus megnyilvánulásai előtt.11 A népi vallásosság elképzeléseinek és gyakorlatainak lényegét akkor érthetjük meg, ha többet látunk bennük a kereszténység előtti vallások archaikus maradványainál, s felismerjük bennük az ember alapvető szükségletét a transzcendenssel való kommunikációra. A teológia korábban sok esetben elutasító álláspontját a népi vallásossággal szemben ma már sokkal inkább a megértés szándéka jellemzi. Ennek egyik oka az intézményes egyház szerepének általános gyengülése és a népi vallásosság szerepének fokozódása. Másrészt, amikor egyre gyakoribb a tapasztalat, hogy a kultusz résztvevői között nem jön létre valódi kommunikáció, a teológia érthető módon inkább az „elit egyház" és a „nép" közötti feszültség feloldására törekszik, s megpróbál következtetéseket levonni a hivatalos formák, és az attól eltérő vallásos helyzet viszonyának elemzéséből.12 Terjedőben a felismerés, hogy az intézményes vallás „hatékonyságának" egyik legfontosabb feltétele éppen a népi vallásossággal való intenzív kapcsolat. Eddig ugyanis a népi vallásosság közvetlen éiménytere jórészt elzárt maradt az intézményes teológiától. Az újabb teológiai nézetek szerint viszont a népi vallásosság a vallásos tapasztalat egyik fontos forrása, amelyből a teológiának minél többet kell közvetítenie.13 Sőt, mint J. Metz írja: „Semmi nincs, amire nagyobb szüksége lenne a teológiának, mint arra a vallásos tapasztalatra, amit a nép elbeszélései, jelképei tartalmaznak. Ezek után kell nyúlnia, ha nem akar éhen halni. A teológiának ma jobban szüksége van a vallás, a misztika és az egyszerű nép vallásos tapasztalatának kenyerére, mint bármikor.”14 Kultusz és közösség A régi mondás: „unus christianus nullus christianus" nemcsak a vallásos hitre vonatkozik, hanem még fokozottabban érvényes a hit vallásos kifejezési formáira is. A kultusz közösségi megnyilvánulás; az egyes ember cselekvését nem lehet kultusznak nevezni.15 A kultusz „társadalmi fantázia"; legfontosabb feltétele a közös emlékezés és a kollektív remény.16 Még ha a vallásos indítást egy teremtő képességű egyén adja is, kultusz csak akkor jön létre, ha a közösség elfogadja, átveszi és magáévá teszi azt.17 Ha valaki egyedül indul el búcsúba vagy egyedül tér be imádkozni egy templomba, ez többet jelent szabályt erősítő kivételnél. Mert amit itt az egyes ember cselekszik, az az egész vallásos közösség hagyományában gyökerezik, azt a közösség támogatja vagy éppen megkívánja, s az adott közösség szolgálatában állhat. A kultusz kialakulásának elengedhetetlen feltétele a közösség. Ugyanakkor a közösségnek is szüksége van a vallásra, a vallásos elképzelések rituális végrehajtására. E. Dürkheim után Malinowski, Radcliffe-Brown, újabban N. Luhman és mások is rámutattak a vallás jelentőségére a társadalomban, amikor funkcionalista szemléletmódjuknak megfelelően a vallást a társadalom logikus szükségszerűségének, sőt a társadalmi élet nélkülözhetetlen funkciójának tekintették.18 A természeti népeknél a mítoszok és a kultuszok a közösség alapvető értékeit hagyományozzák át és adják tovább az újabb nemzedékeknek. Valamivel kevésbé megfogha- tóan ugyan, de lényegében ugyanez érvényes a keresztény közösségek ünnepeire is. A kultuszok és az ünnepek erősítik, megújítják a közösséget, amikor megszabják azokat a feltételeket, amelyek között egy adott kultúra emberei együtt élhetnek.19 Ezzel az egység erős kötelékét hozzák létre a közösség tagjai között. A vallásszociológia ebben az értelemben beszél a vallás szocializáló, integráló, környezetszabályozó funkciójáról. Ugyan80
