Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tarnay Brúnó: Ingadozó-e mai teológiánk? Tudományszociológiai vázlat
Valóban „apostoli"-e a ma konkrét egyházi közösség, különlegesen pedig az aktív teológusok csoportja? — A közvetlen hitszabályt (tüpos tés didakhés) egyházunk tanítói tisztsége úgy alakítja ki, hogy figyeli az „idők jeleit” is. Ennek során aligha hagyja figyelmen kívül a szociológia eredményeit5 státusának csorbítása nélkül. I. Az apostoli kor teológiája Nézzük a hitben való gondolkodásnak kezdeteit abban az időszakban, amikor ezt, a szoros értelemben vett apostolok és apostoli férfiak, a Jézust követő első két nemzedék kezdeményezi. Hogyan viszonylik Isten bölcsessége az emberi tudáshoz a „tizenharmadik apostol” és „a szeretett tanítvány" ill. közvetlen utódaik írásaiban? Már ez az első, történelmi szakasz felmutatja az említett szükségszerű ingadozásokat.6 ,,Ami megtudható Istenről, az világos előttünk" Pál legérettebb teológiájának egyik alaptétele a pogányok tapogatózó kereséséből eredő (ApCsel 17,27) ismeretének elismerése. Mit és mennyit ismert az Apostol a kor és a múlt filozófiájából, az meglehetősen bizonytalan. Annyi tény, hogy a hellénisztikus társadalom zűrzavaros eszmevilágából szinte szent vakmerőséggel ragadja ki a nagyon is sokértelmű kifejezéseket. A Hetvenes görög fordításon alapszik, hogy Jézust „kürios”-nak nevezi, a zsidók számára ugyanis érthető lehetett, hogy ez a szó névelő nélkül az egyedül Istenre alkalmazott (emfatikus) „Adónáj” megfelelője, — a szíriai Antióchiában azonban, ahol Moeller szerint ez a szóhasználat először kialakult, a gnózis különféle szellemeinek címe és rangja volt. Ugyanez mondható más helyeken az „Istenfia" kifejezésről. Am Pál nem is veti el fenntartás nélkül a „bölcsek bölcsességét”, másként ellentétbe jutna a Római levél nagyszerű nyitányával és az areopágoszon mondott beszédével. Megrázó mondatai (1Kor 1,19-21) nagyon jól illenek az írástudókra, a korai gnózis spekulációira, a népszerű, tudományoskodó kiváncsiskodásra.7 De a vándorapostol siet, Krisztus szeretete sürgeti, mert „az idő itt van” (Róm 13,11), a paruziát még saját életében lehetségesnek tartja (Schelkle 250-1. I.). Ezért használja fel a tanácstalan, bölcseletében szkeptikus, zavaros gondolatokkal megterhelt kisemberek világának és a késői Stoa etikájából élő értelmiségnek a terminusait. Még szükségesebb lesz a „világ bölcsességével" való szembesülés a végzetes kimenetelű, zsidó háború (70) után. Ha a két nagy apostol, Péter és Pál halála után még mindig nem jön el az Úr, akkor még alaposabban kell a „kereszt bölcsességét” ebben a világban meggyökereztetni. A talaj meg volt munkálva. Mind a paulinus, mind a jánosi teológiában a megújult, megszentelt Kozmosz Krisztus fénykörébe kerül. A Sötétség és a Világosság, a Világ és Isten harca folyik - hirdeti a korai gnózis — a Világ fejedelme már meg ítéltetett, feleli János. A kozmosz erői, hatalmasságai, uraságai, az egekben lakó világkormányzók állják utunkat az Isten felé, — tanítja a keverék-filozófia — Krisztusban „lakik minden teljesség (pléróma)" — hirdeti Pál.8 Mondhatnánk, a zűrzavaros tanok előzeteit tagadva, elfogadják — saját értelmezésben — a következményt: máris a teremtés és megváltás teljesülésének korszakában élünk. — Ez a kozmikus méretű, egyetemes kereszténység kezdete. A gonosz lelkek adományai vagy az Ige csirái? Az apostoli kor nem volt olyan harmonikus, mint azt Eusebios óta egyesek feltüntetik. Az eszmék kavargásában rendet teremteni: ez a keresztény egyházak feladata az I. sz. végétől kezdve. Itt szembeszökőbb az „apostoliság” jelzett másik értelme. A teológia történetírója itt szociológiai tényezőkre is hivatkozhat. Az egyházak még földrajzilag, nyelvileg, kulturálisan elkülönülten élnek: Szíria-Palesztina, Egyiptom, Kisázsia—Róma a három nagy összetartozó egység a kereszténység behatolásának más és más állomásait mutatja. A tanítás apostoli tisztaságának megőrzése megkívánja a szervezett tanítói és kormányzói tisztségeket: a pasztorális levelekben (1Tim-2Tim-Tit) és az egyidejű apostoli atyáknál különböző szervezeti modellek jutnak kifejezésre és hangsúlyt kap a római egyház elsősége. Másrészt viszont megindul az értelmiség beáramlása az egyházba. Ennek a folyamatnak két párhuzamos, expanzív-univerzáló törekvés a következménye. Először: a biblikus, keleti és görög, valamint ősi, archaikus képek és elbeszélések keresztény értelmezése. A mítoszok és legendák változatait mint apokrif iratokat fokozatosan elkülönítik, de azok tovább élnek a vallástörténet számára oly jelentős folklórkincsben, még a középkori Európában is (Eliade 384—5 I.) Az ősi szimbólumok pedig jogos helyet kapnak a liturgiában, az egyház szent jeleinek értelmezésében. Elég a víz, — a világ középpontját képviselő Éden kertbeli fa és a keresztfa párhuzamára gondolni. Himnuszoknak, homíliáknak, a nagyszom
