Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tarnay Brúnó: Ingadozó-e mai teológiánk? Tudományszociológiai vázlat
Tarnay Brúnó INGADOZÓ-E MAI TEOLÓGIÁNK? Tudományszociológiai vázlat Egy szélesebb alapokon folytatott teológiatörténeti vizsgálat a 2. Vatikáni zsinat utáni teológiára vonatkozóan figyelemre méltó megállapításokat tesz. A világ felé való „nyitottság” a különböző hittudományi irányzatok között a katolikus élettérben nem dialógust, hanem inkább polarizációt eredményezett. Az ún. „progresszív" csoport nagy általánosságban igazolva látta a saját, a hagyományszerű munkamódszereket elutasító magatartását. — A „konzervatívok” főként azokra a zsinati szövegekre támaszkodtak, amelyek kifejezetten állítják a teológiai hagyomány folytonosságát. — Egy harmadik csoport egyetértett a progresszívokkal abban, hogy a zsinat elfordult a hagyományos módszerek egyedül mértékadásra jogosító felfogásától, — ebből azonban azt következtette, hogy a kezdeményezett fejlődés a maga egészében nélkülözi még teológiai legitimációját.1 Más összefüggésben ugyan, de találóan rámutatnak arra, mennyire hibás az, amikor a múlt nosztalgiája vagy a jövő utópiája kerít bennünket hatalmába, ahelyett hogy a jelen kérdéseinek megoldására összpontosítanánk erőinket.2 Ez a csoportosítás alapos elemzés eredménye: elemzi azokat a kérdéseket, amelyek a század eleje óta felmerültek tudományos elméletek és bölcseleti módszerek befogadása körül. Jó hipotézist, konstrukciót állít fel az empirikus szociológia számára: számszerű felméréseket végezhet annak megállapítására, hogyan alakul a vélemények megoszlása a katolikus egyházon belül és kívül — milyen irányzat jut túlsúlyba —, milyen „trend” mutat a jövő felé? Az ilyen, fentihez hasonló csoportosítás helyességének megállapítására lehetőleg egyértelmű ismérveket kell keresni. A szociológia „operatív definíciókat” fogalmaz. Milyen alapon döntöm el például, hogy egy csoport tagjai „képzettekbe? Aligha operatív, eredményes, sikerrel alkalmazható ebben az esetben az általános, középfokú vagy felsőfokú bizonyítvány — tekintetbe kell venni az egyesek érdeklődésének mértékét, irányát, olvasmányaikat, ítélőképességüket, vitakészségüket. — Spontán megnyilatkozások, összefüggésükből kiragadva, nehezen értékelhetők. „Minden baj a zsinattal kezdődött” — „Sok mindent veszítettünk a zsinattal, de mi mindent veszítettünk volna a zsinat nélkül!" Valamivel jobban megvilágítja a nyilatkozat súlyát, ha számbavesszük, hogy az elsőt szűkebb papi körben, a másodikat húszezer zarándok előtt, előbbit egy pápai prelátus, utóbbit egy nagy és mintaszerűen szervezett egyházmegye segédpüspöke mondotta. A kérdésfeltevés módját finomítani kell, ha egyházunkról hiteles képet akarunk nyerni. Kiket és hogyan kellene kérdezni? Erre vonatkozóan segítségünkre lehet a napjaink általános tudományelméletében kialakult „kommunikatív kompetencia”, azaz egy kérdés eldöntésében való illetékesség fogalma, amelynek hangsúlyozottan szociológiai vonatkozásai vannak. Nem „jogosultságot” jelent (mindenkinek joga van véleményt nyilvánítani), hanem azt határozza meg, milyen értéke van egy-egy nyilatkozatnak? Mivel ugyanis nem léteznek tiszta, értelmezések és teóriák nélküli tényállások, azért egy tétel eldöntését ma így képzelik el: a ténymegállapítás bírósági tárgyaláshoz hasonlítható. Szakemberek, jogászok vezetik a tárgyalást: a vád és a védelem képviselője, - az elnök. Vajon a vallomások alapján rekonstruált cselekmény büntetendő-e? A kérdést az esküdtek szavazása dönti el: a társadalomban kialakult és rögzített normák alapján bűnös-e a vádlott, vagy nem? — Általánosítva: valamely fontos kérdést a tudományban csoportok tárgyalása dönt el, ezek között ott kell lenniük azoknak is, akik nem hivatásszerűen művelnek valamely tudományt, de mint egy adott társadalom aktív tagjai, részt vesznek a bevett normák, meggyőződések, közfelfogás kialakításában (Popper—Habermas). A mi kérdésünket: „ingadozó-e a teológia?” ezek szerint nem csupán beavatottak, hivatásszerű szakértők, teológiai tanárok, nagy mesterek körül csoportosuló iskolák döntik el, hanem azok a „laikusok” is, akik egyházunk életében alakítóan részt vesznek — kívülről vagy belülről —, azok, akik Krisztustól nyert elhivatásuk alapján („esküdtek”) építik az egyház szellemi-lelki házát: intézményeit, normáit. — A kérdező és a kérdezett kompetenciája a jelen esetben a következő három követelményt tartalmazza. a) Közös nyelvezet szükséges, világos legyen, hogy a beszéd mindig dialogikus, vagyis mondanivalónk a válaszok, kérdések, ellenvetések sorából alakul ki, - hogy a beszédben különböző tudományok találkoznak és hatnak egymásra. Ez az „interakcionizmus’’-nak ne73
