Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Congar, Yves: A karizmatikus megújulás és a Szentlélek teológiája
Mi itt olyan férfiakkal és nőkkel találkoztunk, akiket Jézus Krisztus már magával ragadott és, akik egész létüket átadták az élő Úr Jézusnak, Ö egyesíti őket, Ő fogja össze a szabadon egybegyűlteket, anélkül, hogy az egyház felszentelt szolgái jelen volnának; vagy, ha jelen is vannak, csak úgy vesznek részt, mint akiket szintén magával ragadott az élő Úr Krisztus. Az tény, hogy a Lélek arra indítja őket; elevenebben és buzgóbban legyenek jelen az egyházban, és másokat is inkább buzdítsanak, mintsem kontesztáljanak. Nem egy ilyen csoport stabilizálódott már, engedelmesen alávetette magát püspöke döntésének és így elnyerte méltó elismerését. Amilyen mértékben terjed ez a Megújulás egyházunkban, úgy látom, egyre inkább visszatér ahhoz, amit én a mai egyház egyik jellemző vonásának tartok. Az egyház úi. még ma is egy nagy keret, nagy terület — ahogyan mi ismerjük — és az élet átjárja ezt a területet. Ámde ilyen nagy kereten belül már kevésbé hatásos és tevékeny mint hajdanában volt. Viszont csodálkozva látom, hogy majdnem mindenütt az egyesekben éled újra; egyes férfiak és nők életében, akiket a Szentlélek meglátogatott, és, akik különböző módon az élő Jézus ügyének szentelik életüket. így tehát evangéliumi gazdagságuknak egyházi szövedéke alakul ki. De ez azzal a kockázattal is jár, hogy hiányos és fogyatékos marad. Egy szövetet hosszában és keresztben át kell szőnie a szálak összefogó láncolatának. Számomra ez az átszövődés az intézményesség és az önkéntesség kölcsönös kiegészítését jelenti. Mindkettőt az élő Úr kelti életre egy ugyanazon célra: azért, hogy felépítse testét, amelyet az emberek alkotnak. Istennek ezt a kettős művét teológiailag összekapcsolhatjuk, azért, hogy Krisztus egyházának testét a Fiú—Ige és a Lélek—Lehellet kettős küldetése építse fel. A zseniális, és nekem annyira kedves Szent Iréneusz ezt a kettős küldetést az Atya két kezéhez hasonlítja, amivel az embert formálja. Az egész karizmatikus Megújulás szentsége: Isten igéje, az igazság, a tanítás. Ám a tanítás lélek nélkül holt betű és üres lap lenne, viszont a lélek lendülete tanítás nélkül illúzióhoz, anarchiához, veszélyes és hiú illuminizmushoz vezetne. Az egyház teológiája szempontjából tehát arról van szó, hogy ne csupán azt az intézményt lássuk, amelv közel kétezeréve történelmileg Krisztustól mint alapitójától vette kezdetét — ez is tény — de lássuk az egyházat olyannak is. amilyennek az élő Úr Krisztus ma is formálja, minthogy Ö a szilárd alapja. Tehát az élő Krisztus a Szentleikén át tevékenykedik és meatanít mindarra, amit nem választhatunk el működésében, mert mint Szent Pál írja: „Lélek az Úr!" (2Kor 3,17). Nem mintha Szent Pál összetévesztette volna az isteni személveket, hiszen akkor Szent Pálnál már éppen harmincévesek a szentháromsági szövegek. Hanem Szent Pál a tényleges működésük szerint tekinti, amikor azt mondja: az Úr Jézus és a Lélek ugyanazt valósítják meg, Krisztus egyetemes testét. A Lélek műve nem füaaetlen Krisztus művétől. A Lehellet az, Aki előrevetíti az Iáét; a Lélek biztosítja Krisztus eljövetelét a keresztényekben az egész történelem fo'yamán. Ez az, amit Tennyson mond: „Krisztus az. aki mindig (jelen) van” (the Christ that is to be). „Kérni fogom az Atyát és más Vigasztalót küld majd nektek, hogy mindörökre veletek legyen” (Jn 14.16. Ő a Megígért, ö az, aki az élen jár; az „Igét követő Ismeretlen” (H. U. von Ba'thasar), akiről Jézus azt mondja: „Amikor eljön az igazság Lelke, Ö majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszé'ni, hanem azt mondja el, amit hall és a jövendőt hirdeti nektek ... (Jn 16,13). Ez a Lélek műve: előrevisz a jövőbe, továbbadja az igazságot, amelyet az Igétől kap. • • • Lássátok fivéreim, nővéreim, miközben a Megújulásról beszéltem, ismét visszajutottam a harmadik isteni Személv teológiáiéhoz. Folytatom ezt a gondolatmenetet, mert a Megújulás, amit egyházunk élete e'emének fogunk fel, nekem úay tűnik, hoav ökumenikus szempontból rendkívül fontos következtetést alapoz meg. Jól tudjátok, honv tizenöt esztendeié —• ezer évvel a szakadás után — elkezdődött a „szeretet párbeszéde", majd a „teológia párbeszéde" az ortodox eavház és a római katolikus eavház között Az eavetártés szempontjából nogvon előnvös döntés volt, hogy a párbeszéd azzal kezdődjék, ami mélven és világosan közös közöttünk: elismertük a szentségeket és még inkább az egyház szentségi természetét. A nagy eltérések ellenére is, az ortodoxok és mi egy és ugyanazon egyház vagyunk. Igen, a Nyugat és Kelet katolikus szent egyháza ugyanazon gyökérből fakad, mindketten elismerik ugyanazokat a zsinntokat, ugyanazokat a szentatvákat, és sohasem szakították meg teljesen a közösséget. Ámde ezen egytörzsű két család között mégis van egy súlyos vita, és éppen a Szentlélek teelógiájával kapcso'atban. Kelet tartja magát az újszövetségi formához: „Aki az Atyától származik” (Jn 15,26) Nyugat pedig azt vallja: „Aki az Atvától és Fiútól származik". Jelen esetben mellőzöm mindezt, anélkül, hogy lebecsülném a kérdés súlyosságát, amit ezeknek a szavaknak a Nyugat részéről történt egyoldalú beiktatása jelentett a Hitvallásba. Itt csupán a tanbeli problémára szorítkozom. 5
