Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - KÖRKÉP - Lubich, Chiara: A szeretet mint ideál
ték, hogy az evangélium mindenki számára megnyitja a szenttéválás útját. Talán ebben rejlik Chiara lelkiségének egyik sarkköve: az evangélium megélhető, életre, tettekre váltható. Az evangélium Istennek, az élő Jézusnak igéje. Chiara elmondja, hogy néhány evangéliumi részletet egészen új, számunkra eddig nem ismert mélységében fedeztek fel. Ilyen volt elsősorban Jézus főpapi imája, az új parancsolat; az ,.egység és a kölcsönös szeretet" (vö. In 15,12—13; 17,20—26 stb.). Az egységért akartak élni. Az egységért, amely az egyház egyik ismertető jegye. Az egységért, amely minden emberi együttlét záloga, minden társadalmi, politikai tevékenység célja, minden közösség belső törvénye. Chiara elindulásuk óta beszélt arról, hogyan lehet eljutni az egyház, az emberiség egységére. Ennek útja először is az evangéliumi, a jézusi szeretet másrészt „kulcsa" a Jézussal való egyesülés, az ,,egyesülés Ővele megváltó szenvedésében" is. Jézus, — hogy az emberek egyek lehessenek Istennel — magára vette fájdalmaikat. A kereszten át kellett élnie azt is, hogy az Atya elhagyja őt. Chiara minden emberi fájdalomban Jézus megváltó fájdalmát látja tükröződni. Minden elhagyottságban, minden elszakadásban és sötétségben Jézusnak a kereszten átszenvedett elhagyottságát látja megelevenedni. De ily módon a fájdalmak, az élet árnyoldalai nemcsak egyszerűen szenvedést jelentenek, hanem „nyersanyagot" szolgáltatnak az emberiség megváltásához (Kol 1,24) és az egység építéséhez is. Chiarában mindig megvolt a vágy, hogy új módon hirdesse az evangéliumot, hogy sokan megtérjenek Istenhez. Első társaival megélt szeretetük és lelki egységük rövidesen óriási hatást gyakorolt szélesebb környezetükre is. S noha ők erre nem gondoltak — mert csak az evangéliumot akarták élni — követőikből csakhamar nagykiterjedésű lelki mozgalom, új lelkiség született. Az egyház hivatalosan is elismerte ezt a művet mint amely sajátosan hozzájárul Jézus végrendeletének megvalósításához: „ ... hogy legyenek mindnyájan egy". A következőkben Chiara Lubich egy — lelkiségük lényegét érintő — beszédéből idézünk, (megjelent „La caritá come ideale" c. kötetben, Róma, 1971.) (Szerk.) Sajátos hivatásunk a szeretet Különböző, egymásnak gyakran ellentmondó ideológiák hatására a világ ma egyfajta új stílusú humanizmus felé tart. Ezért érthető, ha ma a gondolkodás, a kutatás, az érdeklődés központjában az ember áll, noha e kutatások iránya aszerint változik, hogy kinek-kinek mi a véleménye az emberről. — Ügy tűnik, hogy a világ elindulása egy új humanizmus felé, — többé már vissza nem fordítható folyamat. Ezért az egyháznak is — a zsinat és a legutóbbi pápák egyaránt szorgalmazzák ezt — a kor felhívására válaszolva mind tudatosabban kellett és kell vállalnia, hogy megfogalmazza: ki az ember. Ez tehát az a történelmi korszak és helyzet, amelyben mozgalmunk, krisztusi lelkiségünk elhelyezkedik. Meglepetéssel tapasztaljuk, hogy számunkra — lelkiségünk számára, amelyet Isten ma hívott életbe — az ember olyan meghatározó szereppel bír, amilyenre bizonyára nehezen — találhatunk példát a múlt szellemi áramlatai között. — Bár a keresztény szeretet a maga különböző megjelenési formáiban mindig is az emberre irányult — gondoljunk csak az egyház számtalan művére, amelyek felkarolták az embert —, számunkra az ember mégis többet jelent: ő az az út, amelyen eljuthatunk Istenhez. Ez nem volt mindig magától érthető. Éppen ezért azok számára, akik az embert gyakran akadálynak tekintették az Istenhez vezető úton, felfedezésünk üdvös botrányként hatott. Többször megállapítottuk magunk között, hogy számunkra az ember, a testvér azt jelenti, amit más keresztények számára — akik ugyancsak az Istentől kívánt tökéletességre törekszenek — a kolostor, a visszavonultság vagy a szerzetesi ruha jelent. Hiszen az emberrel, a testvérrel valósíthatjuk meg itt e világban a természtfeletti világnak, a mennyországnak egy-egy bázisát, de a testvér teszi próbára erényeinket is, amikor — azokban a nehézségekben, amelyeket számunkra jelenthet — Istennek tisztulásunkra rendelt eszközévé válik. A testvér iránti szeretet az első és legfontosabb eszköz, hogy önátadásunkban Isten mellett kitartsunk. A testvérért vállaljuk szegénységünket és az engedelmességben is csak azért tudjuk akaratunkat Istennek feláldozni, mert léteznek emberek. — Ha elemezzük életünket és a lelkiségünket elfogadók életét, akkor azt látjuk, hogy az soha, semmilyen szempontból sem független a szeretettől. Feltehetjük a kérdést: ha érdeklődésünk középpontjában az ember áll, s ha a testvér az egyetlen lehetőség, hogy általa éljük és elérjük, megvalósítsuk egyetlen ideálunkat, Istent, —• akkor milyen magatartással, a szeretetnek milyen jellegzetes formájával közeledhetünk mi, keresztények az emberhez? — A válasz: a szeretettel. Beszéljünk ezért a szeretetről, mint sajátos hivatásunkról. Több szempont is indít arra, hogy 35
