Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 1. szám - KÖRKÉP - Fila Béla: A világfelelősség lelkisége

KÜLÖNBÖZŐ SZELLEMI TÁMPONTOKAT találhatunk témánk megvilágítására. Művészek, tudósok, bölcselők, teológusok szellemi erőfeszítése hozta fölszínre a világfelelősség gondolatát és alakították lelkiségének formáját. Elsőként P. Claudel, a világmindenség költőjének művészi tanúságtételét említeném. Ö igazán egyetemes, katolikus költő. Mint a nyelv embere tudja, hogy a gondolkodás és a nyelv segítségével az ember megalkothatja a világot és önmagát olyannak, amilyennek azt a teremtő Isten akarja. A világ igazi titka a teremtő és a teremtmény kapcsolatában rejtőzik. A keresztény gondolkodás akkor teljesen érett, ha egységes és egyetemes világszemléletet tud kidolgozni. Azért vagyunk a világon, hogy mindent, ami csak van, az öntudat fényében az Istennel való egyesüléshez segítsünk. Egészen meg- rázóan ábrázolja a világfelelősség élményét, az Istennel való egyesülést a „Földünk egysége a pünkösd tüzében" c. írásában. „Az ember bizonyos fokon birtokába jutott az anyagi eszközök, a technikai kultúra teljességének. Most az a kérdés, mit kezdünk vele. Fel tudjuk-e szabadítani a világot Isten dicsőségére! Előttünk megvilágosodott valami. A földkerekség végeredményben egy nagyszerű keresztény birtok; ha személyes érdekterületnek tekintjük, akkor túlméreteztük önmagunkat. Valami mást kell kezdenünk vele, ezért a többletért adták a kezünkbe... És ha egyszer a világ istendicséretre és hálára van teremtve, akkor ennek a dicsőítő, hálaadó zsoltárnak szétszórt szavait hamarosan egybegyűjthetjük. Hej, Istenem, micsoda gyönyörű sors vár a jövő emberére, akinek már nem lesz nehéz magában összeegyeztetni a hármat: a Hitet, az Uralmat és a rettenhetetlen örömet... egy óriási confessio létrehozásán vajúdik a természet, és ebben a szülésben az embernek a bába szerepe jut... már látni mindenfelől a kibontakozás vonalait... rondán és ízléstelenül készülődik... hogy Istent megkérdezzük, ahhoz nekünk az egész Univerzumra van szükségünk ... íay hát a mai időkben napirendre került az Istennel való egyesülés kérdése” (Fordította; Vass Péter, Vigilia, 22. évf. 1. sz. 13—17. o.).

Teilhard de Chardin a természettudomány, az evolúció oldaláról közelíti meg a világ- felelősség témáját. Hüperfizikai tanúságtétele figyelemre méltó. A világ egységes, kozmikus szemléletét kidolgozta az „Emberi Jelenség” c. könyvében (1938). A világfelelősséq keresztény lelkiségét nyújtja a „Benne élünk" c. műve (1926). Megoldást is ajánl számunkra hogy minden erőfeszítés közreműködjék abban, hogy a viláq elérje teljességét Jézus Krisztusban. Az isteni miliőben találjuk meg azt az erőt, amely a kozmikus, evilági valóságokat egymással összeköti és egységes átalakulásban mindent egy végső pontban beteljesedéshez segít. Meg kell értenünk azt a folyamatot, amelynek során a világmindenségben megszületik és kifejeződik a Szent Jelenlét. Ebben tevékenyen közre is kell működnünk. Rendbe fognak jönni a dolgok és az események, ha minden ember saját sorsában, boldogulásában egyszersmind az eqész világért is felelősnek érzi magát. Mindenki, mint „egyéni emberi partikula” csak akkor egyesülhet sorsával, csak akkor boldogul, ha az emberek egymást kü- lön-külön is keresik és beteljesítik, és valamennyien egyformán szerves részét alkotják az egésznek, a vitálisán összpontosuló világegyetemnek. Az antropogenezisben a kozmogenezis jutott el csúcspontjára. A krisztogenezis lesz az antropogenezis végső beteljesedésének végpontja. (Az ember jövője; Hogyan gondolhatjuk el és remélhetjük, hogy a Földön megvalósul az emberi egyetértő lelkűiét? 130—133. o.)

A világ és az ember lényegi kapcsolatát a bölcselő gondolkodás hivatott tisztázni. M. Heidegger bölcseletileg dolgozta ki az emberi egzisztencia tényleges evilági helyzetét. Az ember ,,világban-való-lété”-nek ontológiai méltóságát emeli ki. A világ és az ember között bensőséges ontológiai kapcsolat van. Az egzisztenciális struktúrák leleplezik ugyan itt-léte- zésünk evilágiságát, végességét, szegénységét, de ez nem áll útjában annak, hogy ittléte- zésünk horizontjában föl ne tegyük a lét ontológiai kérdését. Egzisztenciánk bensőleg összefügg létmegértése révén magával a léttel (azzal, hogy miért van egyáltalán valami, mi a lét értelme). A lét fogalmának racionális tisztázása nem elégséges. A tényleges, egzisztenciális helyzetet kell földeríteni. Az ember nem izolált, értelmes szubjektum, teljesen beépül a világba; alapvető meghatározottsága a viláqban-való-létezés. A világ a minket körülvevő természet, a dolgok, az eszközök világa: elsősorban az ember jelenlétével és tevékenységével kialakított világ, a mai technikai világ. Heidegger szerint evilági véges létezésünk lehetővé teszi-e a lét végső értelmének tisztázását. Vajon egzisztenciánkban hogyan nyilvánulhat ki a lét teljessége? A spekulatív-elméleti feladat éppen abban áll, hogy megállapítsuk: véges ittlétezésünk hogyan nyilvánítja ki a lét értelmét. Az ember végessége ellenére sem köthet ki másnál mint a lét végső titkánál. Az egzisztenciális végesség egyenértékű azzal a ténnyel, hogy az ember a világban van. Az ittlétezés struktúrái viszont elárulják az ember és a lét benső összetartozását. Nemcsak arról van szó, hogy az ember besorolható a világ egészébe, hanem éppen arról, hogy a lét egésze, totalitása az emberben nyilvánul ki, a lét az emberhez tartozik. A világ egésze nem valami lezárt, önmagának elégséges egész, hanem ittlétezésünkre koncentrálódik. A világ és az egzisztencia összefüggése nyilvánvaló, de a világban való létezés struktúrái az ittlétezés és a lét összefüggését nyilvánítják ki. Az

32