Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A zsinat utáni pasztorációs törekvések és megvalósítások
TANULMÁNYOK Cserháti József pécsi püspök A ZSINAT UTÁN! PASZTORÁCIÓS TÖREKVÉSEK ÉS MEGVALÓSÍTÁSOK (A II. Vatikáni zsinat megnyitásának 20. évfordulójára: 1982. október 21.) A reformzsinat Elégedett lennék, ha e rövid írásommal valamit is meg tudnék éreztetni a zsinat által kiváltott lelki-szellemi dinamizmusból, amely konkréten és erőteljesen kétségtelenül ma is jelen van és hat — habár nem valósult meg minden, amit a zsinat célul tűzött ki magának, és ma különbözőképpen értékelik a zsinat eredményeit. A II. Vatikáni zsinat is — talán minden eddigi zsinatnál jobban — reformzsinat kívánt lenni. E vonatkozásban azonnal szembetűnik egyik sajátossága: a zsinat úgy akarta megújítani az egyház belső életét, hogy a megújított egyház „hívást", vonzást gyakoroljon a más felekezetekben élő keresztényekre, továbbá együttműködési lehetőséget teremtsen minden vallásos emberrel, sőt még a nem hívőkkel is, hogy jószándékú emberi összefogásai a mai világ problémáival közösen is szembenézhessünk. XXIII. János pápa e kettős célkitűzéséből következett, hogy a zsinat törekéseiben és felépítettségében egyszerre pasztorális és ökumenikus lett. Ha a zsinat valóban reformzsinat volt, akkor eredményeit és sikereit fel kellene tudni becsülni azokban a változásokban vagy megújulásokban, amelyek már bekövetkeztek, vagy még kibontakozóban vannak, fgy fel kell tennünk a kérdést: mi az, ami a zsinat tanításából maradandó a jelen és a holnap számára? Vagy talán el kellene fogadnunk egyesek nézetét, hogy húsz év alatt sok minden idejét múlta, főleg azért, mert a zsinati döntések túlságosan a római találkozó kezdeti problémavilágát tartották szemük előtt. Vannak, akik védik a zsinatot, mert új kezdést látnak benne, mások viszont elmarasztalják, mert szerintük a régi, biztos és nyugodt egyházi életet megzavarta. Sok jogos kérdés merülhet fel: mit eredményezett a latin helyett a népnyelv bevezetése a liturgiában, valóban mélyült-e vallásos életünk, megreformált istentiszteletünk a keresztény kultusz új biblikus és dogmatikus megalapozásával? Vajon a liturgikus cselekményekbe való tudatos és aktív bekapcsolódás ténylegesen lélekformáló lett-e és így túljuthattunk azon a nézeten, hogy maga a liturgia még senkit sem tett szentté, mint ahogyan ezt régebben olykor állítani merték. A kérdéseket még hosszan sorolhatnánk. Határozottan állítjuk, hogy a mai egyház életét a zsinat fénye ragyogja be; más szóval: a II. Vatikáni zsinat történelmi valóság lett és a katolikus hívők öntudatában, de talán az összkereszténység reflexiójában is benne él a vágy, hogy meg kell újulnunk. A ,,metanoia"-nak, az új kezdésre indító megtérésnek kihívását azoknak is tudomásul kell venniök, akik a zsinatnak a jelenre ható energiatartalékaiban azért látnak bizonyos csökkenést vagy erőtlenséget, mert húsz év után ismét új társadalmi és lélektani átalakulás van kialakulóban, főleg nyugaton, de bizonyos szempontból az egész világon. Azt mondják, hogy a zsinat idején a második világháború után újjáéledő vágyakozásból eredő biztonságérzés hatotta át a tömegeket, azóta azonban történelmi törés állott be: kiéleződött a gazdasági harc, amely egyre jobban elmélyítette az Észak—Dél ellenétjeit és a szegény népeket még nagyobb nélkülözésbe sodorta. Eluralkodott újból az önzés, csökkent a szociális felelősségérzés, az egyén került előtérbe, az „énkultúra", amelyre jellemző a „nárcizmus", a személyi önazonosság és önimádat keresése, az egyéni önérvényesülés jogának egészségtelen kihangsúlyozása, melynek végső láncszemeként a terrorizmus állhat. Mintha ma már csak kevesen reménykednének a békés fejlődésben és a kölcsönös együttműködésben.1 Nézetem szerint azonban a nagyobb és elszántabb emberi összefogás szemlélete nemcsak vágyálom és nemcsak a tudat alatt él, hanem a felelősség-tudattól áthatott százmilliókban is eleven. Ma is áll a zsinati tanítás: a keresztényeknek és minden más embernek részt kell venniük a világ építésében, az „új ember" és egy új társadalom megteremtésében. A zsinat tanítása és hatása azért' maradandó, mert valóban az őskereszténység lelki világától ihletett keresztényeknek, sőt bizonyos mértékben az összemberiségnek elvárá195
