Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A zsinat utáni pasztorációs törekvések és megvalósítások
sóból született meg. Kérdésfelvetései reálisak voltak: általános érdeklődésre számíthattak, korszerűek voltak, és így a továbbfejlődés szempontjából is új értékjelzéseket tartalmaztak. A II. Vatikánum rendkívüliségét valóban elsősorban korszerűségében kell látnunk. Nem volt egyszerűen puszta esemény, amely egy intézmény újból és újból történő reflexiójához hozzátartozik, hanem a külső körülmények alakulása és a belső fejlődés szükségszerűsége együttesen váltották ki. Congar mondja: „A konciliáris tett mint ilyen, tehát a zsinati vállalkozás, a zsinat előkészítésének és végrehajtásának tudatos vállalása az egyház lelkiismeretének kivetítésében jelent meg újból, melyben az egyház Jézus Krisztussal való azonosságát a Szentiélekben ismét ünnepélyesen meg akarta vallani."2 A katolikus világ örömmel és sok reménységgel fogadta a zsinat hírét. A keresztény felekezetek követői várakozással tekintettek az események elé, az egész világ pedig felfigyelt és kíváncsian kémlelt Róma felé. Hazánkban a zsinat híre, majd előkészületi és tényleges időszaka felrázóan és egyre szélesedő érdeklődést kiváltóan hatott a papságra és a hívőkre egyaránt. Ébresztést jelentett azok számára, akik kényszerültén vagy akarattal elaludtak, tavaszi esőt hozott azoknak, akik bizonytalankodtak, akik az új társadalmi helyzetben nem tudták felismerni a kor hívását, nem észlelték az új idők parancsoló jelentkezését: az egyház mindig alkalmazkodni tudott a megváltozott történelmi körülményekhez és új emberi keresésekhez. A papság és a hívők nagy része megérezte, hogy a zsinat nemcsak a vallás és az egyháziasság területén mozog, hanem választ kíván adni a korfordulóval előállott számos emberi kérdésre is. A zsinat hatása azonban itthon, a mara- diság és az előretörés kettős légkörében csak lassan tudott kibontakozni. Pasztorális zsinat A II. Vatikánum mindvégig a püspökök lelkipásztori tanácskozása maradt. XXIII. János pápa kívánsága volt, hogy a zsinat ne legyen elméleti síkon mozgó értekezletek sorozata, hanem „a legfőbb felelősséggel felruházott lelkipásztorok, a püspökök találkozása". A zsinat megnyitásakor a pápa ezt mondta: „Bár az egyházi tanítás az ember egyéni, családi és társadalmi tevékenységének sokágú tevékenységét öleli fel, mégis mindenekelőtt az szükséges, hogy az egyház ne vegye le szemét arról az örökségről, melyet elődeink adtak át nekünk, és amelyet nekünk tovább kell adni. Nagyon fontos, hogy a zsinati tanácskozás a jelen felé forduljon, melyben új helyzetek, új életformák és a keresztény apostolkodás új útjai nyílnak meg előttünk.” A zsinaton nem az egyház tantételeiről kívántak vitatkozni, hanem a keresztény lelkiség világszerte tapasztalható dinamikus feltörésének, de ugyanakkor sok helyütt elernyedésének vizsgálatát, a mindennapi lelki- pásztorok formálását tűzték ki célul; „szükségét érezték ama új tanulmányozásnak”, hogy a modern gondolkodás elvei szerint hogyan kellene a mai hívőknek az egyház hiteles tanítását átadni. Ez a zsinati „aggiornamento,,-nak, az egyház korszerűsítésének rövid foglalata.3 A zsinati atyák a világ minden részéről magukkal hozták tapasztalataikat, így a zsinat négy időszaka fokozódó tapasztalatcsere lett. A kiindulás nem lehetett más, mint a Szentírásnak, az isteni kinyilatkoztatásnak, az Isten szavának új felbecsülése és értékelése. A hiteles hivatkozási pont a Szentírás tekintélye lett! Nem az egyháztörténelem mint ilyen, hanem a mindig jelenlevő és a püspöki igehirdetés középpontjába helyezett biblikus alap lett az a norma, amelyhez a mai idők hitéletét, egyházi tevékenységét újból hozzá kellett mérni, hogy megláthassuk mindazt, ami az egyházban reformra szorul, vagy még inkább, ami már nem tud alkalmazkodni korunk szelleméhez. Az egyház újból az Isten szavából akart meríteni és még hűségesebb kívánt lenni az evangéliumhoz. A legtöbb zsinati döntésben nem új hittételről, hanem új látásmódról volt szó. A Szentírásban értékelt és szinte újra felfedezett isteni és kegyelmi elemek vezettek el a Krisztus örökségére hivatkozó keresztény felekezetek testvéri átkarolásához. Az egyház egységének tudatában új utak nyíltak meg a többoldalú ökumenikus közeledés számára. Ezzel együtt járt, hogy az egyház a világ felé is kitárta kapuit és ablakait. A zsinat a világ értékeinek elismerésében az emberi szabadságnak, a tudománynak és az embertestvériség megteremtésére hivatott párbeszédnek új távlatokat nyithatott. János pápa zsinata az „idők jeleit” kereste: mire kötelez bennünket korunk, a nagy „változások" kora, az emberi szellem és lelkierő új kibontakozási távlatai? Mindezek ugyanis mint rámutatások és jelek egyúttal Isten akaratának megnyilvánulásait tárták fel. A zsinat az egyházat nem mint üdvösségi intézményt és nem mint strukturális szerkezetben felépített lelki közösséget akarta elsősorban megreformálni, hanem az egyház tartalmának mélyebb biblikus és teológiai alapot kívánt adni. Ennek értelmében az egyház „az Újszövetségben Krisztustól megváltott, új Isten népének látható közössége”, mely belső mélységében a történelemben titokzatosan tovább élő Krisztussal azonos. E kettős 196
