Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám
tartás válasz ezrek és milliók kérdéseire — akár az igazságról, akár az igaz emberi életvitelről van szó. Nem elég tehát a tételeknek, a hitigazságoknak lélektelen ismételgetése — természetesen szükséges tudni, hogy mit kell hinnünk —, hanem szükség van arra is, amit a kinyilatkoztatásról szóló zsinati dokumentum úgy fejez ki: a hit az az aktus, mellyel az egész ember szabadon válaszol Istenének. Az elérendő végső cél az ember számára nem valami földi, evilági érték, de nem is az egyház, annak evilági tekintélye vagy diadala, hanem egyedül az Isten országa. Ezért könyörög az egyház naponta Istenhez: jöjjön el a Te országod! A földi vándorúton pedig — együtt minden jákaratú emberrel, azaz a legtágabb értelemben vett „Isten népével" — az egyház tagjai a reménykedők, a szeretők közösségét igyekeznek kialakítani. Ez az az út, melyen saját munkájukkal, áldozataikkal „kiegészítik" Jézus Krisztus megváltó művét, szenvedését, hogy egykor majd Isten legyen minden mindenben. Minden egyéb — hivatal, dogma, szervezet, szolgálat — ennek a végső célnak van alárendelve. Ha visszaemlékezem a húsz év előtt kezdődő néhány esztendőre (1962—65), azt kell mondanom, hogy akkor öröm, bizakodás, remény járta át a hivők szivét-lelkét. Az ember szinte egyfajta büszkeséget érzett, hogy ehhez az önmagát megújitani kívánó, nagy dinamizmusról tanúskodó egyházhoz tartozik. — A világ, a kívülállók őszintén érdeklődtek, Róma leié, a zsinati aula felé tekintettek. Egyre többen kívántak a béke és igazságosság érdekében az egyházzal együttműködni. Ami pedig a keresztények táborát illeti: őszintén reménykedtek a krisztushivők közösségének újjáébredő egységében, a megosztott, szétszakadt egyházak egymáshoz való közeledésében. Azóta eltelt két évtized. Tegyük fel most önmagunknak a kérdést — ml, az egyház, de a magyar részegyház tagjai is: vajon egyenes vonalban, töretlenül mentünk-e előre a megújulás útján? Vagy talán megtorpantunk, elbizonytalanodtunk? Hogy az első napok, hetek, évek lelkesedése alábbhagyott, az szinte természetes. De a szívás, kitartó, sokféle erőfeszítést, nagy figyelmet és tapintatot, de egyben elszánt bátorságot is igénylő munkát vállaltuk-e és végezzük-e? Jelen számunk számos tanulmánya visszapillantó, egyik-másik összefoglaló, illetőleg a további feladatokra rámutató. Mit sem ér azonban, ha bárki is végigolvasná a közzétett írásokat, ha információkat gyűjtene — és nem tenné fel önmagának a kérdést: én mit vállaltam és végeztem a zsinati, a megújító munkából? Én magam és a reám bízottak? Családom, plébániám hívei, papi- és szerzetesközösségem tagjai? Vajon nem csatlakoztam-e a szélsőséges, a minden régit lelszámolni kívánó, vagy a minden megújulást hátráltató, ún. progresszív, vagy konzervatív csoporthoz? Az önmagunkat számonkérő kérdéseket még folytathatnánk. Ha semmi egyéb eredményt nem könyvelhetnénk el számunk közreadásával, mint csupán azt, hogy többen, sőt sokan újra előveszik a zsinati szövegeket és komoly lelkiismeretvizsgálatot tartanak —, máris sokat értünk el. Számos egyházi vezető, pap, teológus és buzgó hivő mondta el, írta le az elmúlt húsz év alatt: a zsinat nélkül bevonultunk volna az önkéntes gettóba. A veszély azonban továbbra is fennáll. Ha nem váltjuk valóra, életté a zsinat tanítását, útmutatását, akkor egykönnyen tartós krízishelyzetbe kerülhetünk. Joggal írhatta öt évvel a zsinat után Heinrich Fries, hogy a „zsinat utáni egyházat szaván fogják' (vö. TEOLÓGIA 1971. 104—110.). A zsinat útjára bocsátotta „gyermekeit" — papokat, püspököket, teológusokat, világi híveket — és elvárja tőlük, hogy aktiv részt vállaljanak az érő, fejlődő, beérő zsinat utáni folyamatban. Ehhez természetesen bátorságra, reményre, jövőbe vetett bizalomra — és mindenekelőtt mély hitre van szükség. A krízisnek túlzó színekkel való ecsetelése béni- tólag hatna. De ugyancsak életsorvasztó lenne a kritikátlan „hivő" bizakodás. A jövő a mi munkánktól függ. Hogy ez nagy felelősséget helyez vállunkra, hogy nyomasztólag hat? — Lehetséges. De nem feledkezünk el XXIII. János pápa buzditó-biztató szaváról: Akinek hite van, nem remeg! Szennay András 154
