Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám
A II. Vatikáni zsinatnak jelentős és bölcs könyvét újra kézbe kell vennünk és az eddig elért eredmények láttán annak nagyszerű lapjait bátor lelkiismeret-vizsgálattal újra végig kell olvasnunk; ennek nyomán pedig azokat a szándékokat és célkitűzéseket, melyeket a zsinat a megújulásért és kiengesztelődésért fáradozó egyházban ébresztett, fel kell újítanunk és ki kell egészítenünk. VI. Pál Ez év októberében múlt húsz esztendeje, hogy az „átmeneti pápa”, XXIII. János megnyitotta a II. Vatikáni egyetemes zsinatot. Azt a négy ülésszakon át tartó, hivatalos egyházi összejövetelt, mely — Karl Rahner kifejezésével élve — a legújabbkori egyház történetében a „kezdet kezdete" volt. A zsinatot olyan pápa indította útjára, akinek személyében, egyéniségében harmonikusan ötvöződött egybe hivatal és karizma, hit és- emberség, tekintély és jóság. Ma, húsz esztendő után is, bár tudjuk, hogy a II.—IV. ülésszak idején már más pápa — VI. Pál — volt a katolikus egyház élén, mégis úgy beszélhetünk, hogy a II. Vatikánum „az ő zsinata" volt. A „jóságos János pápa" mindenekelőtt nem az egyház belső bajait, nem a tanbeli tévedéseket, nem az egyház aktuális problémáit akarta feltárni, vagy elitélni. Nem is óhajtott régi igazságokat, formulákat ismételni. Azt kívánta, hogy az egyház tekintsen a Népek Világosságára, Krisztusra, s ezáltal újuljon meg maga, és segítsen a világnak is abban, hogy gondolkodásában, szivében megújuljon. A II. Vatikáni zsinat sokat szólt — voltaképp minden dokumentuma közvetlenül, vagy közvetve erre irányult — az egyházról. De nem az uralkodni, vezetni kívánó, nem a hit középpontjába helytelenül állitott egyházra akarta a világ figyelmét irányítani. Nem, hanem arra, hogy rámutasson az egyháznak Krisztus szolgálatát folytatni hivatott feladataira. János pápa valóban elmondhatta Szent Pállal: „Nem hitetek ura, hanem örömötök munkatársa kívánok lenni1' (vö. 2Kor 1,24). A számos zsinati határozatnak — vajon emlékezünk-e még rájuk, vagy egyáltalán megismertük-e, tanulmányoztuk-e azokat — egyetlen témája van: az egyház „és"... Ez az „és" pedig azt jelenti, hogy az egyháznak szolgáló, harmonizáló, embereket és gondolkozást formáló feladatai vannak. A talán legtöbbet emlegetett és legtöbb indítást adó dokumentum, az „Egyház a mai világban" (Gaudium et spes) első mondatai ezt röviden így fejezik ki: „Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és szenvedők éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is. Nincs olyan igazán emberi érzés, mely szivükben visszhangra ne találna, hiszen emberekből épül lel közösségük, Krisztus körül egybegyűlt emberekből, kiket a Szentlélek irányit, vándorútjukon az Atya országa felé, és az a feladatuk, hogy megvigyék az üdvösség hírét mindenkinek. Ez a magyarázata annak, hogy ez a közösség bensőségesnek és szorosnak érzi azt a kapcsolatot, amely őt az emberiséghez és ennek múltjához lűzi." Aki kissé is belelapozott a zsinatok történetébe, régi zsinati szövegekbe, az rögtön észreveheti: ez a megfogalmazás egészen másképp cseng, mint a régi idők szövegei. Azok jelentős része a hit igazságait fogalmazta meg, elhatárolva azokat a tévedéstől, — a té- vedőkre, a másképp gondolkodókra pedig gyakran ítéletet, anatémát mondott. A II. Vatikánum természetesen nem hallgatta agyon a hit igazságait, de azokat nem törvényekként mutatta be, hanem mint az evangélium örömhírét, az egyetlen valódi jóhirt állította az emberiség elé. Mély pedagógiai bölcsességről tanúskodnak azok a zsinati szövegrész- letek, melyek hangoztatják, hogy nem elégséges a hit igazságait, a hittételeket katekizmus módjára csupán tanítani, illetőleg megtanulni. Ennél sokkal többre van szükség. A hittartalmat és a hitből fakadó életet a mai ember számára és mai nyelven kell közvetíteni, illetőleg hiteles tanúságtétellel föltárni. Mindez pedig csak személyes állásfoglalásból, személyes döntések sorozatából születhet meg és válhat életképes és éltető valósággá. Más szóval: az evangélium örömhírét közvetítő és a világ elé táró hivő magaI 193
