Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Muncz Frigyes: Betegség - gyógyulás

kivetettség és gúny hármas dimenzióját az ige egy pont felé húzza ki. Ez a pont: „Isten elhagyott engem.” Ezért szenved az egész ember, minden síkon. Az Istentől eltávolodott és elidegenedett állapotban, az Ő haragjának sötét ege alatt vannak mégis vigasztaló jelek. Lehetséges, hogy Isten nevelési szándékkal büntet. A korintusbeli gyülekezethez írott levelében (11:32) ez áll: „Amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne ítéltessünk.” Számos olyan bibliai helyet találunk, amelyekben világosan láthatjuk, hogy a szenvedés, betegség, fogyatékosság a mélyben összefüggésben van Isten dicsőségével. Hadd sorol­junk föl egy párat ezekből a szentírási helyekből. Mk 2:1—12-ben: a béna beteg meg- gyógyítása után a sokaság Istent dicsőítette. Lk 7:11-17-ben: a naimi ifjú feltámasztásá­nak története így fejeződik be: „félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették Istent...". Máté ev. 15:29—31 versekben olvashatjuk, hogy a sokaság a sok beteg meggyógyítása után „dicsőítette Izrael Istenét”. Erre utal János Ev. 9:1 —41 -ig a vakon született meggyó- gyításának egész története. — Jób könyvének nyugtalanító problémája, a betegség és szenvedés okának kutatása. Muntág A. újonnan megjelent Jób-kommentárja szerint, az „ok nélkül” bekövetkező szenvedés válik Jób számára egyrészt kísértéssé, másrészt ösztö- kévé. Jób megindul Istent kereső útján. „Isten-gondja” nem nyugszik meg mindaddig, míg Isten színe elé nem áll. „Bevallóm vétkemet az Úrnak” (32. Zsolt. 5.) A betegség problémája lehet pusztán elméleti jellegű, amely gondolati síkon kevésbé nyugtalanítja az embert. A betegségtől megérintett, meggyötört ember azonban nyugta­lanná válik, kérdések égetik állapotával kapcsolatban. A legtöbb esetben első gondo­lata az, hogy elutasítja magától mint idegen, sőt ellenséges jelenséget. Később meg­próbál utat keresni a menekülésre. Ilyen út lehet a szenvedés eltitkolása, elnyomása, amely modern korunkban gyakran ismétlődik. A betegség azonban arra is alkalmas állapot, hogy az ember ráébredjen, milyen komolyan kell vennie az élet kérdéseit és Istent. Ez az ál­lapot lehet a bűnbánat ideje, mint Jóbnál is: „Hibáztatom magam és bánkódom” (42:6). A lelkipásztor számára elméletileg ilyenkor egyszerű a segítés képlete. Ám a reális hely­zet korántsem egyszerű. A meginduló lelkipásztori beszélgetés — személyes gyónás — bo­nyolulttá válik, mert az feltáró jellegű folyamat. Nemcsak a lelkipásztor számára, hanem magának a betegnek is. Általános jelenség, hogy a beteg helyzetét nem jól érti meg bűntudatában sem. Konkrétumok helyett valamilyen tipikus formával identifikálja magát. Ezért nagyon fontos, hogy a beteg kibeszélhesse magát, és így válhasson helyzete szá­mára is ismeretessé. Ennek a folyamatnak az irányítása a lelkipásztor nehéz feladata. Lelkipásztori-pszichológiai szempontból a betegségben a személyiség krízishelyzetbe kerül. A krízishelyzetnek három vonása ismerhető fel: 1. ami eddig jól funkcionált, az megromlott; 2. az ember viszonya önmagához is megromlott (nem találja személyi iden­titását); 3. a beteg „elveszti fejét”, irreális következtetésekre jut sok vonatkozásban. A lelkipásztor feladata a beteggel együtt keresni a megoldásokat, sokszor a megszokott formulák alkalmazása nélkül. A bűnösség felismerése és elismerése végső fokon Isten Szent Leikének a megvilágoskása következtében jelentkezik. Jézus működéséből láthatjuk, hogy gyógyítás és bűnbocsánat ugyanazon a síkon talál­ható. Jézus bűnbocsánatával gyógyít is. Sőt bűnbocsánat és gyógyítás egyet jelent: Isten országának a közelségét. Jézus minden gyógyítása: egy-egy győzelem a sátán felett. Bűn­bocsánat és gyógyulás a messiási kor, az új aion jele már Jézus közelében, amit hittel lehet csak elfogadni, megkapni (Mt 9:27—31). A lelkipásztori szolgálat gyógyító tevé­kenysége Jézushoz vezeti a beteget, akinél „a hívőnek minden lehetséges” (Mk 9:23). „Uram, Istenem, Hozzád kiáltottam, Te meggyógyítottál” (30. Zsolt. 3.) A lelkipásztori szolgálat a beteg érdekében egyik magaslatára ér, amikor az Istenhez való kiáltás, az imádság síkjára jut el. A lelkipásztori munka folytatása a betegért való imádkozás. Egyetlen alkalmat sem szabad elmulasztani, mielőtt a beteghez szólunk, mi­előtt tanácsolnánk, mielőtt meghallgatnánk: imádkozunk érte. Ha nem is lehet az imád­kozásban fokozatokat megkülönböztetni, mégis új síkja a lelkipásztori szolgálatnak a be­tegekkel együtt való imádság. És végül a következő szint, ahol a beteg spontán kiált Is­tenhez, egyedül imádkozik, az imádság napi foglalatossága, nélkülözhetetlen gyakorlata lesz. Az imádság a legtöbb esetben valódi kiáltás. Sokszor a katharzis tüze lángol fel egy-egy rövid imádságban a betegágyról. A kiáltás: fellebbezés Istenhez. A szorult, tel­184

Next

/
Oldalképek
Tartalom