Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Muncz Frigyes: Betegség - gyógyulás
TEOLÓGIAI-LELKI PÁSZTORI KÉRDÉSEK BETEGSÉG — GYÓGYULÁS Szívünk legmélyén, vagy ha úgy tetszik a tudatalattinkban meg vagyunk győződve arról, hogy bennünket nem érhet betegség, halál. Ezzel együtt azonban ott él bennünk a képzet arról, hogy veszélyben vagyunk, betegség, szenvedés leselkedik ránk és földi életünk vége fenyeget bennünket. E dialektikus feszültségben általános érdeklődésre tart számot a betegség, fogyatékosság és a halál jelensége. Bennünket, keresztényeket nemcsak a veszélyre és a végre figyelmeztetnek a tények, hanem az ember életének tökéletlenségére, arra, hogy az ember Jézus Krisztus megváltására szorul. Az egyház Jézus Krisztustól nemcsak a tanítás, az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatásának feladatait kapta, hanem megbízást kapott betegek gyógyítására is. (Máté ev. 1:8.). Az a történeti folyamat, amelyet üdvösségtörténetnek nevezünk, Jézussal új korszakba lépett. Személye és működése meggyőz, hogy közelében betegségek, gyengeségek és maga a halál is megszűnik. Jézus jelenlétében, szavára „vakok látnak és sánták járnak, leprások tisztulnak meg és süketek hallanak, halottak támadnak fel” (Mt 11:4.). A gyógyulás egy új világkornak jelensége, amelyben végül is megsemmisülnek az istenellenes erők. E. Thurneysen 1968-ban megjelent műve — az „igehirdető-lelkipásztori” szolgálat mellett — ma a „tanácsadói-lelkipásztori' szolgálatban látja az egyház feladatát. A modern lelkipásztorkodás gyakorlatában is találkozunk ilyen irányzatokkal. A pszichoterápiában képzett és azt gyakorló lelkészek úgy találják, hogy a mai ember „nem bűnösnek érzi magát elsősorban, hanem betegnek” (G. Bally 1977). Elsősorban tehát — nem teljesen általánosítható módon — nem a bűn és a bocsánat kérdésével találkozhatunk híveink körében, hanem a szorongás, tanácstalanság, életundor, fáradtság sokféle jelével. Kevés olyan eset leírását találjuk az irodalomban, amelyben egyházi közösségek tagjai konkrét testi vagy lelki betegség panaszával először lelkipásztorát keresné fel és ne orvoshoz fordulna. Sok lelkipásztor ebből azt a következtetést vonja le, hogy szolgálata csak az élet problematikus helyzeteiben nyújtson segítséget. Nyilvánvaló azonban, hogy a lelkipásztori szolgálat ilyen megfogalmazása redukálja a feladatot és éppen az egyházi szolgálat sajátos feladatának kiesésével fenyeget. Az igehirdetői és tanácsadói-gyógyítói (!) tevékenység szétválasztása az egész szolgálatot bénítja meg. A lelkipásztori szolgálat Jézus Krisztusnak az egész emberre vonatkozó megbízatásán alapul. A segítségre szoruló, tanácsot kérő, vagy beteg ember helyzetének ismerete nélkül hogyan is segíthetne a lelkipásztor? A segítség érdekében hasznos, ha jártas vagy szakember egyes kérdésekben. Viszont a legfőbb indítéka az a személyes meggyőződése, hogy a rászoruló testvért Jézus Krisztusért, az Ö nevében, mint Jézust magát elfogadja. Hivatkozni lehet Máté evangéliumának 25. részére, Jézusnak az utolsó ítéletről rajzolt képére. A jelentéktelennek tűnő szolgálatok között, mint étel, ital nyújtása, jövevény befogadása stb. ott szerepel a betegek meglátogatása is. A 36. versben szereplő kifejezés nem a mai értelemben vett, szokványos beteglátogatásra utal, hanem az orvos-beteg kapcsolatra. A beteg embertárs elfogadása tehát a második lépés a szolgálatban — betegségének értelmezésével együtt. Az értelmezés mindkét fél számára döntő fontosságú folyamat. A betegek között végzett lelkipásztori szolgálatról csak nagyon szerényen szabad szólanunk, mindenképpen kerülve az ideális elképzeléseket akár a lelkipásztor személyével, teljesítményével kapcsolatban, akár pedig arról az eredményről, amely a szolgálat nyomán megmutatkozhat. A betegség-gyógyulás problematikájával kapcsolatban szüntelenül a Szentírás világosságában kell tájékozódnunk és cselekednünk. Sok segítséget jelent, ha tudjuk, hogy az Újszövetség igéi mellett főleg a Zsoltárok könyve és Jób könyve ad eligazítást. 182
