Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Kipke Tamás: A "legkisebbek" - és az egyház
Nem egyformák a legkisebbek sem. Ahány ember, annyiféle: állapotát, elesettsége mértékét, személyiségét tekintve egyaránt. Legyen szó azonban bármelyikükről, az elfogadottság, az elfogadhatóság élménye döntő fontosságú a számukra. (Mint minden ember számára: csak náluk talán még fokozottabb mértékben — ha erről esetleg nem is tudnak beszélni.) I — Higgyük el, hogy van valami külön nyelve a szeretetnek - mondja egy fiatal pap, aki ágyhoz kötött, „halmozottan fogyatékos”-ként diagnosztizált nagybátyját ápolja hosszú évek óta. - Ha én tudom szeretni őt, ő megtanulja elfogadni önmagát. Mivel érzi: lám, őt is lehet szeretni. így is, ilyennek is, amilyen. Higgyük el, ez számára: felszabadítás. A vigasztalás tudománya — Bízni kell a kegyelemben, hogy megadatik a szenvedőnek — mondja egy középkorú lelkipásztor, aki mozgássérült fiatalokkal éppúgy foglalkozik, mint hanyatló egészségű öregekkel. - De Krisztustól kapott küldetése a keresztény embernek - hogy ne mondjam: az egyháznak -, hogy együtt várakozzék a szenvedő emberrel, és számára elfogadható, felfogható reményt nyújtson neki. Részt kell vállalni a sorsában, hogy a szenvedéstől, keserű tapasztalataitól beszűkülő (de beszűkülésre mindenképpen hajlamos) tudat- és érzelemvilága számára foghatóvá tudjuk tenni a reményt, Krisztus vigasztaló üzenetét. — Minket ne sajnáljanak, nincs annál elviselhetetlenebb — mondja a pszichológusnő, aki maga is erősen biceg, műlábat hord huszonöt éve. — Ha valaki érez valamit irányunkban, jöjjön, segítsen. Biztosan tudni fogja, miben is segíthet, ha részvétét megpróbálja átalakítani részvétellé. Sokhelyütt alkalmazzák a világon azt a gyakorlatot, hogy a vakokkal foglalkozó lelki gondozók és szociális munkások hosszú napokat töltenek el bekötött szemmel. — Borzalmas volt eleinte — emlékszik vissza egy gondozónő. - Nem érzékeltem az időt, a távolságot, az irányokat, összevissza zúztam magam, nekimentem mindennek, leestem a lépcsőn, nem tudtam rendesen felöltözni, megfésülködni. Hányszor mondták korábban a gondozottak: „Mit tudja maga, milyen az, vaknak lenni." Hát most már van legalább valami fogalmam róla. Van elképzelésem, benyomásom arról a világról, amit ők érzékelnek, amelyben más súlya van bizonyos érzeteknek, élményeknek. Azóta úgy érzem, nem olyan egyszerű kijelenteni, hogy ők fogyatékosok, szegényebbek nálunk, mivel nem látnak. De érzékelnek sok olyasmit, amit mi nem . .. Számomra az a kérdés, mit tudunk kezdeni a szenvedés teológiájával a lelkipásztori gyakorlatban - mondja egy harmincéves német mérnök, aki „amúgy hobbyból” teológiai tanulmányokat is végzett és hitoktatóként is tevékenykedik mozgássérültek között. - Jól- tápláltan beszélni a szószékről jó közérzetű embereknek a szenvedésről nagyon épületes lehet ugyan, de vajon mire emlékeznek majd mindebből az emberek, ha egyszer valóban megtalálja őket a szenvedés? — Ha minden előzmény nélkül egyszercsak azt mondom egy megrokkant, vagy bénán született embernek, hogy Isten szeret téged, az végignéz magán és azt mondja: látom, mennyire... Hallani kell azt a hangsúlyt... Vegyük tudomásul, hogy nagyon nehéz elfogadni a szenvedést. Sokaknak éppen ez a szenvedés . . . Hiába beszélünk az Isten szere- tetéről olyan embernek, akit még nem szeretett senki. Alapvető, hogy megérezzék a szere- tetet a szeretetről beszélő emberen. De még akkor is hosszan kísért még a sors igazságtalanságának, valamiféle „elfuserált teremtésnek" a gondolata. Könnyű ezen persze épkézláb hivő embernek megbotránkozni ... És elmondja, mit élt át, amikor leesett a lábáról. Vagyis amikor már mankóval se tudott járni, hanem tolókocsiba kényszerült. — Hónapokig úgy tűnt nekem, mintha hamisan csengett volna a hangom, amikor Istenről beszéltem. Nem sok meggyőződéssel, be kell vallanom ... És érdekes: a gyerekek egyre figyelmesebben hallgattak. Ök nem találták hamisnak a hangomat. S amikor rájöttem, hogy talán erre kell az én szenvedésem, hogy amit hirdetek, annak hitelt adjon, akkor már lassan kezdtem megbarátkozni a helyzetemmel. A legkisebbek és az egyház Hosszan beszélgethettem tavaly nyáron a fentebb idézett berlini fiatalemberrel. A szenvedőkről, a legkisebbekről. — És az egyház .. .? — Hát én mi vagyok? Általam nem az egyház van jelen ott, ahol vagyok . ..? 180
