Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Üdvösségünk - a szentek közössége
az a „nyitott személy", akivé formálnunk kell magunkat. „Megújulunk, de ugyanazok maradunk" — hangoztatja maga Teilhard is a „személyes halhatatlanságot". A két szélsőséget- ha egyoldalúan individualista vagy a tisztán evilági eszkatológia kísértését — úgy kerülhetjük el, ha megőrizzük a személyes halhatatlanságba vetett hitet, ezt „azonban nem egoista módon képzeljük el, hanem az üdvözültek közösségének hátterével." Az örökéletben nem valamiféle mindentől és mindenkitől elszigetelt „egyed" jut célba (divisum ab aliis), hanem éppen az embertársai felé s rajtuk keresztül Isten felé kitárult személy, egész előéletével, világával. Emberségre fogékony korunkban csak az az eszkatológia lehet hiteles, amely összhangba tudja hozni az egyes ember és a közösség, az evilág és a túlvilág szempontjait.5 Mivel a „szentek egyességének" fogalma éppen ennek az elvárásnak tesz eleget, érdemes felidéznünk röviden történetét, majd körvonalaznunk mai, aktuális üzenetét. Egy hitcikkely rövid története Az Apostoli Hitvallás még nem szól az üdvözültek közösségéről, bár a „holtak” feltámadása az „igazaknak", sőt az egész emberiség minden tagjának feltámadását akarja kifejezni, s a „jövendő örök életre' irányuló várakozás alanya sem az egyedi „én", hanem — mint az egész Credo-é — minden hivő, a hivők összessége. A Communio Sanctorum (szentek közössége, vagy a latin szertartásban a zsinatig használt, ún. rövid Hiszekegy szóhasználatával: egyessége) mint kifejezés az V. század végén jelenik meg először, a Remesius Nicetas által továbbhagyományozott hitvallási formulában,6 amely aztán — gall vátozatokon át — eljutott számos későbbi nyugati Credo-megfogalma- zásba. A „szentek” Nicetasnál még nem személyeket jelölt (ti. az üdvözült szenteket), hanem szent javakat, a Communio Sanctorum kezdetben „az egyház kegyelmi javaiban való részvételt” jelentette, ami Szent Ágostonnál egyenesen így szerepel: Communio Sacramen- torum (Sermo 214,11). Anélkül, hogy a hitvallás részévé vált vona„ Keleten is élt a Nicetas- féle fogalom megfelelője (kojnónia tón hagión). Mivel a kojnónia nem annyira tárgyak, mint személyek összessége, a szakkifejezés Keleten inkább „az üdvösség javaiban osztozók közösségét" határolta körül. Ez az értelmezés kihatott a nyugati fogalompárra is. A „szentek közössége" a középkorban már egyértelműen az „üdvözültekkel” azonos jelentésű, majd tartalma még átfogóbb lesz: a „győzedelmes" egyház mellett magában foglalja a (tisztítóhelyen) „szenvedő' és földön élő, „küzdő' egyházat, sőt a fontos hitcikkellyé vált „hiszem a szentek egyességét" alapozta meg a szentek közbenjárásának s a tisztítóhelyen lévőkért mondott könyörgésnek az elméletét és gyakorlatát is. Ma számos ősi, teológiai fogalom reneszánszának vagyunk tanúi (gondoljunk csak az apostoli kollegialitásra, a világi hivők „királyi papságára '). Ezek közé kívánkozik a szentek egyességének eszméje is, amely kulcsszerepet tölt be korunk eszkatológiájában. Ezt a szerepet maga a zsinat jelölte ki, azzal, hogy a „végső dolgokról” az Egyházról szóló dogmatikus tanítás keretében (LG VI. 48—51) szólt. Isten nem elszigetelt egyedeket, hanem élő közösséget hívott meg az üdvösségre: A földön vándorló, majd a mennyben célbaérő „Isten népét", Krisztus „testének teljességét". Ennek a központi gondolatnak a fényében a hagyományos eszkatológiának szinte minden mozzanatában felfedezhetjük a közösségi vonatkozást, és új megvilágításban fogjuk látni az üdvközösség „kommunikációs csatornáinak" (szentek közbenjárása, elhunytakért végzett imádság) kérdését is. Menny-modellek A szentek közössége minden előtt az üdvösség titkához vezet el. Az üdvösség transzcendens valóság. Érthető tehát, hogy a Nagy Ismeretlenről csak az ismert világból vett képek, modellek segítségével képes szólni minden kor hivő embere. Az egyéni üdvösségre vonatkozó szentírási képek (ismeret, látás, boldogság) a pszichikum világából vett hasonlatok, amelyek az üdvözültnek Istennel való kapcsolatát érzékeltetik. Ezeknél - mai látásmódunk szerint — többet mond a „találkozás", a személyes egység modellje, mert ebben kisebb a kísértés az intellektualizmusra vagy az „isteni” eltárgyiasításra. Ügy mondhatnák tehát, már az üdvösség egyéni oldala is feltételez valamiféle közösséget: ti. Krisztussal, rajta keresztül a teljes Szentháromság közösségével való kapcsolatot. Az üdvösség azonban a többi üdvözülttel való közösséget is magában foglalja, ez feltétlenül része a szentek egyessége hitigazságának, s ezt elsősorban a mennyországba vetett hit s az ezt megvilágító „menny-modellek”8 kiáltják világgá. A legelső ilyen modell maga az „ország" (Isten ill. mennyek országa), amelyet maga Jézus is alkalmaz. Az örömhírében szereplő „bazileja” semmiképp sem értelmezhető sem „privát", sem evilági be173
