Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Üdvösségünk - a szentek közössége
teljesedésként, tehát éppen azt a két szélsőséget zárja ki, amiről az imént szó volt.9 Jézust eredetű a „lakóház" mintája (Jn 14,2) s a „menny" is, amelyben csak lassan vált külön az „égbolt” és a „mindenen túli" tartalma. Ezeken a nyomokon haladt tovább az apostoli igehirdetés is. Az ég és föld egysége jelenti az „új ég és új föld" modelljét, továbbél az ország szociológiai egysége is, a „birodalom" (2Tesz 4,18) és a „haza" (Fii 3,20) formájában s ezekhez társul a „város" modellje. A „nagy sereget" magában foglaló mennyei Jeruzsálem (Jel 21,9—27) az Istenben kiteljesedett közösség. Erre épül a századok folyamán „Isten városának” képe (vö. Civitas Dei Szent Ágostonnál). A hóz hasonlatát viszi tovább a „templom” (iKor 3,10-17), majd az „egyház" modellje (Ef 1,23). A menny-modell-alkotás buktatóit jól mutatja, hogy az egyház modell-volta vagy a Civitas Dei eszménye hovatovább az egyház földi, sőt politikai hatalmának alátámasztására is szolgált a középkorban. Zsinat utáni egyházképünk joggal látja úgy, hogy triumfalizmus hamis ábránd volt. De ma is elmondhatjuk, hogy az egyháznak üdvösségre mutató jelnek kell lennie (vö. LG 1.). Ma is vállalhatjuk tehát előképvoltát, de tudatában vagyunk, hogy ez küldetést, — „igát” jelent. Az egyház modelljéhez társult az idők folyamán az „iskola", az „akadémia" képe is, — gondoljunk csak Raffael híres stanzájára vagy zenei megfelelőjére, Mozart H-moll miséjére és Händel Allelujájára.10 Már maga az a tény, hogy földi valóságokhoz mérjük a mennyet, magában rejti, hogy a felsorolt képekben is jelen van bizonyos fokú kivetítés és röghözkötöttség. A népi képzelet mindig is hajlott arra, hogy továbbszínezze ezeket a modelleket. „Ott a ház fala s az utcakő is aranyozott”, mondja az Ég városáról egy néger spirituálé. A város, az ország, a mindenség mégsem üres jelképek csupán. Ha a mélyükre nézünk, két döntő szempontot találunk mindegyikben. Az egyik a Krisztussal való kapcsolat. - Krisztus, mint Emberfia, áll az Isten országáról szóló igehirdetés középpontjában (Jn 1,51), Ö maga, mint Bárány, „fénye" az új, mennyei Jeruzsálemnek, éltető központja az egyház-testnek, s őt magát kell megismernünk az üdvösségben (Jn 17,3). A Krisztussal való kapcsolat természetesen tovább mutat az Atyával s a Szentlélekkel való kapcsolatra, éppenúgy, mint az egyéni üdvösségre alkalmazott képek esetében. A menny-modellek másik alapvonása azonban az, hogy a üdvözülteknek egymással való kapcsolatát is magukban foglalják. Az akadémia mint kép egyenesen társalgást, kommunikációt feltételez a mennyben lévők között, további egymáshoz-kapcsolódási formákat sejtet a lakóház, a város vagy az ország, sőt a kozmosz modellje is. A Szentháromság személyeivel és a többi üdvözülttel való személyes kapcsolatok együttesen adják meg az üdvösség teljes dinamikáját. A két vonatkozás egységét szépen fejezi ki Szent Ciprián: a szentek közössége „az Atya, a Fiú és a Lélek egysége által egyesített nép”. így két további menny-modellhez jutunk el. Az egyik a Szentháromság, mint minden más személyes közösség alapformája, a másik pedig az emberek közti személyes kapcsolatok világa. Szóljunk előbb a másodikról. Sokan a legidőtállóbb és legaktuálisabb menny- modellnek az embertársiságot, az együttlétet (Mitsein, Miteinandersein), az „alanyokat összefűző" kölcsönösséget (interszubjektivitás) és a személyek közti kapcsolatteremtést (kommunikáció) látják.11 A Szentírás is alkalmazza ezt a modellt, amikor az Istennel való jóviszonyt is a barátság, a testvéri érzés, a szerelem, a házasság, a párbeszéd képeivel hozza közel.12 Másik oldalról is közelíthetünk a kérdéshez. Éppen azért, mert embertársi kapcsolataink a menny modelljei lehetnek, bizton remélhetjük, hogy családi, rokoni, baráti viszonyaink nem semmisülnek meg a halálban, hanem megmaradnak „odaát" is; a végső viszontlátásban „találkozunk".13 De ennél is tovább mehetünk. Az a szeretet-kapcsolat, amely az üdvözülteket egymáshoz fűzi, sőt létüket kitölti, nem merül ki valamiféle „mennyei-horizontális’ szeretetben, hanem kiterjed a földön élőkre is. A szentek egyességének hittételével azt is valljuk, hogy a mennyben lévők egyetlen egyetemes testvériségben maradnak a földiekkel; a mennyben „az válik tapasztalhatóvá, hogy mindenkivel testvérek vagyunk.”14 Nagyon is tudatában vagyunk azonban, hogy az az előkép, amit földi kapcsolatteremtéseink sugározhatnak, mennyire tökéletlen. Ezért közösségi érzésünket újra és újra hozzá kell mérnünk ahhoz a legdöntőbb és legvégső Mintához, amit a Szentháromság jelent minden, akár evilági, akár mennyei közösség számára. (Még akkor is, ha erről az ősmintáról már csak hitünk alapján van némi elképzelésünk.) Maga Krisztus is ehhez az archetípushoz méri szeretet-szolgálatunkat: „Legyenek mindnyájan egyek, amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned" (Jn 17,21). A Szentlélek pedig éppen ennek az egységnek az ereje (2Kor 13,13). Ennek alapján gondolhatjuk el leghitelesebben az üdvösség-közösséget; nem elkülönült lelkek végtelen tömege áll itt egymás mellett, hanem egymás felé kitárult, egymással is kapcsolatban álló személyek átfogó közössége, amely egyetlen, tökéletes összhangot alkot. A párbeszédre hivatott embernek a Szentháromság személyeivel és embertársaival kezdett dialógusa az örökélet közös boldogságában teljesedik ki. 174
