Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - FÓRUM - Hozzászólások "A lelkitükrök válsága" c. cikkhez (Teológia 1982/1. sz.)
Semmi kiutat, semmi megoldást nem találunk. Gyermekeink keresztelésekor vállaltuk keresztény nevelésükért a felelősséget, és ennek a feladatnak most épp abban az életkorban, nem tudunk eleget tenni, amikor a mi példánkra feltétlenül szükségük volna. Talán mégis jobb lett volna, ha meg sem kereszteltetjük őket, és a mi részünkről volt felelőtlenség a keresztség kérése? Elnézést kérünk ezekért a tépett gondolatfoszlányokért, de kikívánkozott egyszer belőlünk, oly sok keserű év után. György és Mária * * * ÁLTALÁBAN: Úgy érzem, hogy ez a lelkitükör elsősorban azoknak szól, akik kiegyensúlyozott, viszonylag „jó” keresztények („jól fésültek”), de nem tudnak elmélyedni a jelenlegi hitgyakorlatban. Ez szerintem igen erős beszűkítés. Hajlamossá teszi ezt a réteget egy újfajta farizeusi szemléletre: „Jó vagyok, de még jobb akarok lenni, és ezt emelt fővel teszem!” Több gondot kellene fordítani az összeállításban a lelkileg elesettekre, illetőleg válságban levőkre, bűnösökre is. Szerintem sokkal több az igazán bűnös, mint amennyit a köztudat annak ítél. — Jobban tudatosítani kell, hogy a bűnbánat előfeltétele az alázat! És ez még nem is elég. Máté írja, hogy megbocsátást csak az nyer, aki először az emberekkel rendezi a megbocsátást. Ma divat az elkövetett hibákat csak Istennel rendezni, mivel ez könnyebb. EGY-KÉT KIEGÉSZÍTŐ JAVASLAT: Beosztom-e napjaimat, heteimet, éveimet? Gondoskodom-e arról, hogy legyenek perceim, illetve napjaim, amikor megállhatok, és nem fáradtan, hanem koncentráltan csak a lelkemmel foglalkozom? Amit vállaltam, állom-e? Nem szalad-e ki kezem közül az idő? Előítélet nélkül tudok-e közelíteni másokhoz? Igyekszem-e megérteni másokat, még ha véleménye más is, mint az enyém? Veszélyt érzek a minden szentmisén való áldozásban, mert így értékét veszti. Ugyanakkor kevésnek tartom az évi egy-két gyónást. Szerintem e két szentség összetartozik. B. György * * * Ez a lelkitükör nem csak a múlt mérlegének bizonyul, hanem a jövő tervrajzának is. Nem csupán eddig elkészült valóságában, hanem dinamikus továbbművelésében, „in fieri” voltában, amennyiben beszélgetési alap, problémák megfogalmazásának kiindulópontja, kihívás további szempontok felvetésére, s nem utolsó sorban ösztönző életünk stílusának ala- kításá ra. Néhány életből vett és életbevágó szemponttal szeretnék ehhez a folyamathoz hozzájárulni. Egy-két ponttal „kiegészíteném ’ a lelkitükröt, elsősorban a mai papot érintő vonatkozásban, — elvégre ő is mai keresztény! — 1. A lelkipásztorkodó papság körében gondolkodva vetem fel, — elsősorban önvádló éllel: szivügyünk-e, hogy jelen legyünk a bűnbocsánat szentségének szolgálatára, és hogy minél elérhetőbbé, elfogadhatóbbá tegyük azt? Európaszerte hallható panasz az, hogy a gyónni akaró ember — mert mégiscsak akad ilyen is — nem könnyen talál papot. Elérhető, megértő, a problémáihoz komolyan értő papot... Ahol mégis égnek — a világvárosok nagytemplomainak oldalhajójában, végében — a gyóntatószobák vagy -székek lámpái, ott a délutáni órákban rendszeres „forgalmat” észlelhetünk. (Ez a mindig elérhetőség tette talán a barátok templomait gyóntatóhelyekké, annyira, hogy az évszázados hagyomány még ma is hat valamelyest az ilyen emlékű templomainkban.) A kérdés gyötrelmes, mert az irgalom szentségére ráérni nem mutatós, de felelős s fárasztó feladat. Sajátos hitet, türelmet, prio- ritást-biztosító fegyelmet követel a sokféle feladattal küzdő, kiszámíthatatlan alkalmiságban igénybevett, egyre kevesebb számú paptól. Úgy hiszem, városi viszonylatban kitűzött időpontban, rendszeresen vállalt és érthetően közölt gyóntatási órákat, alkalmakat kell biztosítanunk híveinknek gyónási, lelkibeszélgetési célra. Tudok olyan kollégáról, akinek áldottá vált a gyóntatószékben vigilálása közben mondott szentolvasó imádsága, - egyszercsak megindultak a gyónóhely felé a hívek. — Érdekes volt hallani egy fiatal paptársam méltatását, vidéki kisvárosbeli hívei szerint „ez a pap nem túl barátságos, de meg kell hagyni, hogy nagyszerűen beszél, és jó nála gyónni!". — 2. Húsvétias-e szolgálatunk szelleme? Hiszünk-e a bűnbocsátás szentségének megújított — nemcsak rendjében, de — szellemében? hogy az Ige kihívásától, a Szentírás alkalmas megszólaltatásától reméljük a végső bátorítást a hívek Istennel való kiengesztelődéséhez! — 3. Igényes-e szolgálatunk? Alkalmas-e? Figyelembe vesszük-e az ember önkifejezésének és problémamegoldásának lélektani természetét; hiszünk-e a Lélek sajátos bölcsességében és erejében, amellyel szolgálatunkat szentségi ténnyé avatja? Ennek jegyében kérdezhetjük: 159
