Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A szenvedés teológiájához
Leibniz „legjobb világa” és Kant kritikája Ezzel a kritikával és pesszimizmussal szemben a tökéletes antipólust képviselte a XVIII. század univerzális zsenije, G. W. Leibniz, aki 1710-ben publikálta nevezetes művét: „Essais de théodicée sur la bonté de Dieu, la liberté de l’Homme et l'origine de mai”. (Istenigazoló tanulmány-kísérlet Isten jóságáról, az emberi szabadságról és a rossz eredetéről) címmel. Ez a nagyszerű gondolkodó, — aki filozófus és teológus, nyelvész és történész, jogász, politikus, matematikus, fizikus, feltaláló és szervező volt - a legnemesebb európai tradíciókat tudta szintézisbe foglalni életművével. Említett munkájában is ötvöződnek az egyházatyák, sztoikus és újplatonikus gondolkodók, skolasztikusok, köztük Szent Tamás eszméi. A világ és az ember a tökéletes és jó Isten jó alkotásai, és a rossz, a bajok eredete nem egy, az Istennel egyenrangú gonosz ősprincípium, hanem az emberi bűn, a szabadsággal való visszaélés, a szembefordulás, elfordulás a Lét ősforrásától, az Istentől. Ezekkel szemben az Isten magatartását ebbe a tézisbe lehet sűríteni: Malum Deus nec vult, nec non vult, séd permittit (azaz lényegében: a rosszat Isten csak megengedi). A szenvedés-megengedés miértjére pedig már Origenész a nevelői és büntetői szemponttal válaszolt, és Szent Ágoston ezzel egészítette ki: a világ rendjének nagyszerűsége még fényesebben ragyog fel, ha rossz is van benne, de alárendelten a jónak kénytelen szolgálni.2 Ezt az Isten-igazolást Leibniz korának racionalista szellemi igénye szerint tovább mélyítette, és ezzel megalkotta formálisan a theodiceát, sőt kozmodiceává, a világ igazolásává fejlesztette. Okfejtése szerint ez a világ minden lehetséges világok közt a legjobb, s ebben nem valami elvont, felületes, a világ vajúdásai fölött eltekintő naiv-filozófikus optimizmus inspirálta, mint általában hiszik. Leibniz mélységesen hitt és lebírhatatlan bizalommal volt a gondviselés, az Isten-jóság és bölcsesség iránt, amely szerinte „minden lehetőséget áttekintett és számbavett, ... és ha nem volna ez a mi világunk minden lehetséges között a legjobb, Isten nem is teremtett volna semmilyet1'.3 Ebbe az optimális világképbe igyekezett részletes elemzésekkel beilleszteni a különböző bajok, rosszaságok helyét és célját, és e megkülönböztetések azóta klasszikussá váltak. Szerinte a metafizikai rossz, vagyis végességünk a teremtményi volttal együttjáró dolog; a fizikai rossz, vagyis a fájdalom — az anyag, a testiség velejárója és következménye, ami azonban Isten bölcsessége által az igazságszolgáltatást és nevelést szolgálja; végül az erkölcsi rossz, vagyis a bűn — a szabadság, moralitás kockázata, amit az Isten a mindenség harmóniájának érdekében megengedett. Ez az alapvető bizalom és optimizmus Isten legjobb világa iránt nemcsak a jelen számára megnyugtatás, hanem egyben a jövő reménységének és munkálásának is záloga. Leibniz theodiceája a művelt Európa kézikönyve lett a felvilágosodás évszázadában. Schelling idealizmusa és Hegel történelemfilozófiája egyaránt sokat merítettek belőle. De I. Kantnál elkezdődött ennek az optimista világlátásnak a kritikája is 1791-ben kiadott művével: „Minden filozófiai kísérlet sikertelenségéről a theodiceában" címmel. Kétségtelen, hogy a leibnizi egzisztenciális optimizmus össze van kötve egy korabeli látási optimizmussal is, az ész, az értelem erejébe vetett hittel, s nem véletlen, hogy ennek az ismeretkritikai „naivitásnak" zseniális kritikusa, Kant a következtetésekkel is szembeszállt. Ha megrendül az értelemben való hit és bizalom (s ez nemcsak a felvilágosodás után következett be; korunk — a tudományok mindenhatóságába vetett hitében megrendülve — ugyancsak antiintellektualista hajlamúi), meggyöngül az értelem által nyújtott érvek, rációk érvénye és hatékonysága is. Egyébként lehet-e és elégséges-e racionális érvelésekkel és „okoskodásokkal” igazában vigasztalást nyújtani egy végképp szorongató élethelyzetben? Pl. ha a szeretett ember hűtlenül cserbenhagy bennünket, vagy a rák elkezdi pusztítását bennünk? Az élet általában nemmel válaszol. Dosztojevszkij vívódása a szenvedéssel Ezért az intellektualista megközelítéssel szemben meg kell ismernünk az átlós ellentétet is. Dosztojevszkij „Karamazov testvérek"-ének irracionális vívódásai e kérdésről a világirodalom klasszikus helyének számítanak, különösen a gyermekek szenvedésére kisarkítva. „Érts meg: én nem az Istent nem ismerem el, hanem a világot; az Istentől teremtett világot nem ismerem el, és nem vagyok képes ráállni, hogy elismerjem ... Az emberek szenvedéséről akarok beszélni, de jobb, ha megmaradunk csak a gyermekek szenvedéseinél ... A többi emberi könnyről, mely a földet külső burkától a közepéig áztatja, egy szót sem szólok... Ennek okai bizonyára maguk az emberek; meg volt adva nekik a paradi137
