Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A szenvedés teológiájához

csőm, ők azonban szabadságot akartak, tüzet raboltak az égtől, pedig tudták, hogy szerencsétlenekké lesznek, következésképpen nincs mit sajnálni őket... Századikszor ismétlem, hogy rengeteg sok itt a kérdés, de azért maradok csak a gyerekeknél, mert itt tagadhatatlanul világos, amit mondani akarok. Ide figyelj: ha mindenkinek szenvednie kell azért, hogy a szenvedésekkel megváltassék az örök harmónia, hát mi szükség van itt a gyerekekre? Érthetetlen, hogy miért kell nekik is szenvedniük s miért kell nekik ezt a harmóniát az ő szenvedésükkel megváltani.” A drámai szópárbaj a végén döntő fordulatot vesz a vívódó, szkeptikus-kritikus filozófus Iván és Aljósa, a „szent” testvér között. Az utóbbi „szikrázó szemekkel szólal meg: Te az imént azt kérdezted, hogy van-e a világon olyan lény, aki megbocsáthatna és akinek joga volna megbocsátani? Hát van ilyen Lény, s Az mindent megbocsáthat, mindenkinek, mindent, mindenért, mert Ő maga adta oda ártatlan vérét mindenkiért és mindenért. Te megfeledkeztél Róla, pedig Őrajta épül fel az egész.. ."i

A Jób-könyv kinyilatkoztatása

De mielőtt erre a csúcsra és végső megoldásra eljutott az emberiség, egy ószövetségi könyv kinyilatkoztatásával gyújtott valamelyes világosságot az Isten. „Élt Húsz földjén egy láb nevű férfi. Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat." Szép családja és nagy vagyona volt. Aztán drámai gyorsasággal elveszít mindent: családot, vagyont, egészséget, barátokat. Koldusként, ruhátlanul, fekélyekkel borítva ül egy élet roncsain. A színpad, a theodicea kérdése fel van állítva. S most egy monumentális dráma kezdődik, amelyben már nincs történés, de megrázó és okos beszédek váltogatják egymást, kétely és bizalom, lázadás és megadás, hit és hitetlenség hullámaival, a világirodalom egyik legjelentősebb műveként, vívódva a bűntelen szenvedés talányával és az Isten igazolásának ügyével. A barátok képviselik beszédeikkel az emberi „bölcsességet", egy Krisztus előtti időszak görög-egyiptomi és szíriai „felvilágosodását”, racionális teológiával és etikával. (Nem reked-e meg néha ma is a lelkipásztori és gyóntatószéki prak- szis vigasztaló „magyarázataival" valami hasonlóban?) Ami Leibniz számára a jó Isten, az a három barátnak az igazságos Isten. „Tán kiforgathatja Isten a törvényt, visszájára fordíthatja az igazságosságot? Isten nem veti el sohasem a jámbort, és nem fogja kézen a gonosztevőt!” (Jób 8,3.20)

De mire megy ezzel a rideg bölcsességgel Jób (és minden szenvedő Jób-ember), aki születése napját is elátkozza gyötrelmében (3,3), aki nem látja többé élete értelmét (3,20), s aki a halált hívja és kívánja (3,21; 13,15), mert semmit sem ért meg többé - hite ellenére. „Mekkorák lehetnek bűneim, hibáim? Fedd fel adósságom és minden gonosztettem! Miért rejted el arcodat előlem? Miért veszel olybá, mint ellenségedet?” (13,23). És a legmélyebb elhagyatottságba hullva a végső elkeseredés és haláltudat szavai: „Hozzád kiáltok, de nem adsz feleletet, itt állok, ám te ügyet sem vetsz rám ... Jól tudom, hogy a halálba viszel” (30,20.23). S az utolsó, amit még tehet Jób, még egyszer, ünnepélyes esküvel bizonyítja bűntelenségét, megkísérli igazolni magát az Isten és a barátok előtt. „Utolsó szavam ez: Felelj nekem, Uram!" (31,35)

Isten pedig, aki minderre egyedül képes válaszolni, végül is válaszra méltatja Jóbot. A felelet pedig — isteni kinyilatkoztatás. Egyetlen szó nem esik Jób szenvedéséről, nincs utalás az önigazolásra. Mintha alapvető tévedés volna minden ilyen önigazoló kísérlet az Istennel szemben, minden magabiztos hivatkozás tettekre és erkölcsi tisztaságra. Istent nem lehet felelősségre vonni, Istennel nem lehet egy szinten tárgyalni. Az Isten nem ad számot semmiről, Ö hív fel számadásra: „Felelt az Őr Jóbnak a viharból és így szólt: Ki homályosítja el világra szóló terveim oly szavakkal, melyekből hiányzik a tudás? Kérdezlek, felelj nekem!" (38,1—3) Az Isten nem egyenrangú partner, hanem Teremtő, akinek megfoghatatlan bölcsessége és jósága revelálódik a teremtett világban. S az ámuló ember előtt felsorakozik a teremtés kimeríthetetlen gazdagsága, és általa a sugalló tanulság: minden jól van megalkotva, az ember sorsa is jó kezekben van. Igaz, sokszor sokminden érthetetlennek tűnik, de nem egy szabad, szuverén isteni megfoghatatlanság kell legyen a dolgok mögött, ha az Isten valóban Isten? „Akkor az Ür Jóbhoz fordult: Perlekedni akar a gáncsoskodó a Mindenhatóval? Aki Istent akarja bírálni, feleljen! És Jób felelt az Úrnak és így szólt: Nézd, parányi vagyok. Mit feleljek? Számra teszem a kezem" (40,1-4). Az élő Isten előtt csak dadoghat, s végül is elnémul az ember. Saját igazát a végsőkig erőltetve, kétségbevonná az Isten abszolút igazát. Végül megérti, hogy az Isten végtelenségébe és íelioghatatlanságába minden belefér. Azt is át tudja ölelni, amit az ember nem ért, sőt ami abszurdnak tűnik. Ez a misztérium magához öleli a szenvedés nyomorúságát is. Ezt ismeri fel Jób a végén, és bűnbánattal visszavon mindent (vö. 42,1-6).

138