Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Életutunk - keresztút
egészen másképpen lesz? Vagy: miért szenvednek gyermekek szüleik miatt, és fordítva: szülők gyermekeik miatt? Miért szenvednek emberek a nélkülözés miatt, és miért szenvednek emberek a jólét miatt? Miért gyötrődnek egyesek a múlt súlya alatt, és miért aggódnak mások a jövőért? Mivégre a sok szorongás, félelem, gond, kétség, bántalom, sértés, vívódás, ínség — és még közel sem értünk a bajok felsorolásának a végére — mindennapi életünkben? S újra csak kérdés: mi az óvadéka annak, hogy az utánunk következő nemzedéknek kíméletesebb sorsa lesz a mienkénél? Nem csoda, hogy a sok „miért” oknyomozásra késztette az emberi elmét és készteti ma is. Mert ha felleli az okot, kezében van az orvoslás módja. Talált és talál is néhányat: a világba és a történelembe ágyazott — gazdasági, társadalmi, biológiai - okoktól egészen a természeten kívül álló tényezőkig. Igaz, nem adtak megnyugtató magyarázatot, ma sem adnak kielégítő választ, és a jövőbeli töprengésektől sem várhatunk maradéktalan feleletet. A szenvedés ugyanis nem megfejtendő talány vagy megoldandó rejtély, hanem - amint már mondtuk — titok, amely másmilyen megközelítést kíván. Olyat, mely igényt tart az okoskodó észen kívül a pascali „szív ’-re, amelynek szintén megvannak a maga érvei. Az egész emberre, aki úgy tűnik, éppen azáltal válik emberré, — miközben tanúságot tesz az értelem megismerő ereje mellett —, hogy a problémák boncolgatása közben keresi a titok világába nyúló mélyebb összefüggéseket. Az embernek ez a tulajdonsága indokolja, hogy úgy beszélhetünk róla, mint vallásos lényről. Ez a képessége igazolja a vallás jogosultságát az ember oldaláról. A vallás illetékességi területét ugyanis nem más alkotja, mint a végső „miért"-eket esiIlapító, titoknak megmaradó válasz. Ezért foglalkoznak a vallások a szenvedés értelmével. Szembeötlő azonban, hogy mindegyikükben Istennek és az ember szenvedésének vagy semmilyen vagy negatív kapcsolata van. Ahol szenvedés van, bármilyen formában is, ott Isten hiányzik. Nincs köze hozzá, elfordul tőle, vagy legföljebb haragjában büntetésnek szánja. Isten, szenvedés és halál önmagukban egymást kizáró ellentétek, mint nappal és éjszaka, mint élet és halál. Isten kivonja magát a szenvedésből és a szenvedés elkerüli az Istent. Ebből aztán következik: a szenvedő ember Istentől távol és tőle elhagyottnak érzi magát, így a szenvedés akár az ateizmus oltalmává is válhat, hiszen a világ vallásaiban — tegyük hozzá: hétköznapjaink gondolkodásmódjában és magatartásában — Isten a szenvedés összefüggésében egyáltalán nem jelenik meg. Sőt meg sem jelenhet, mert a szenvedés mindannak ellentmond, amit az ember Istennek gondol vagy képzel, mert a szenvedő ember a maga sorsára hagyva távol van az Istentől. De Istennek és a szenvedésnek, Istennek és a szenvedő embernek ez a szétválasztása, vagy a szenvedésnek és ateizmusnak, a szenvedésnek és Isten távollétének s haragjának ez az összekapcsolása nem áll a keresztény hitre és hitgyakorlatra. És ha már szó van a keresztény hit tanúságáról, akkor az Ószövetség bizonyságtételéről sem hallgathatunk. Épp a szenvedés vonatkozásában a két szövetség fölbonthatatlan egységet alkot. De nem úgy, hogy az Ó megtanít a kérdésekre, az Új meg a válaszokra, hanem úgy, hogy ebben a tekintetben is áll: Abrahám mindnyájunk atyja a hitben. Az ószövetségi ember hamis illúziók nélkül, józan realitással szemléli az ember életútját: „Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban, de jóllakik gonddal. Mint virág kinyílik, azután elhervad, eltűnik, mint árnyék, nincsen maradása" (Jób 14,1-2). És mivel meg van győződve: Istenen kívül nincs más isten, övé minden hatalom, ezért akarata és tudása nélkül semmi sem történhetik égen és földön. Minden — jó és rossz, élet és halál — Isten kezéből származik: „Jön-e valami rossz a városra, amit ne az Úr hozna rá?” (Ám 3,6). Ám Isten jót és rosszat osztogató magatartása, jutalmat és büntetést kiszabó igazságossága állítja az embert a legnehezebb és legszorongatóbb kérdés elé: miért bűnhődik mostohán az egyik, miért él vígan a másik? Az Ószövetség embere hosszas tűnődésekben számba vette a szenvedés poklának köreit, s feltüntette azokat az emberi lét térképén. Felfigyelt az ember hogylétének és viselkedésének összefüggésére: „Aki büntetlenül él, üdvöt talál, aki hamis útra lép, egyszer csak elesik” (Péld 28,18). Kézenfekvő volt minden jót jutalomnak, minden rosszat büntetésnek értékelni. Megsejtette a bűn kártékony közösségi hatását: ezért nemcsak a bűnös, hanem a hozzátartozók is bűnhődnek: „Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlóm fiaikon, unokáikon és dédunokáikon” (Kiv 20,5). De a legfélelmetesebb tapasztalat az volt, hogy az ártatlanok is bűnhődhetnek a szenvedés minden elképzelhető formájában: betegségben, üldözésben, szerencsétlenségben, háborúban, katasztrófában, kudarcban, halálfélelemben, magányban, kétségben. Ugyanakkor a szemlélő érzékelhette: ezek az emberek nem merülnek ki a kínzó, végső soron megválaszolhatatlan kérdésben: honnan a szenvedés?, hanem megpróbáltatásukban Istenhez fordulnak. Ez a kiutat kereső tanácstalanság szólal meg minden prüdéria 133
